Nagyrészt eldőlt

Az augusztusi republikánus elnökjelölő konvención a győztesnek legalább 1144 szavazatot kell (a 2286-ból) begyűjtenie, s ebből Romney-nak már több mint 600 megvan. Túl van a „félidőn”, pártbeli riválisainak együttesen nincs annyi biztos voksuk, mint amennyit ő az előválasztásokon szerzett. Ebből adódóan matematikai esély adódik csak ellene, és az is kizárólag Rick Santorumnak, aki a dolgok jelenlegi állapotát úgy érzékeli, hogy a pohár félig üres, nem pedig félig tele van. Ez azonban – bátran kijelenthetjük – légvár. Rick Santorum nyerhet ugyan még egy pár államban, de a legfrissebb előválasztási eredményekből az tűnik elő, hogy még a legveszekedettebb konzervatívok is lassan a párt fölényben levő jelöltje felé fordulnak. Éspedig azért, hogy legyen már vége a versengésnek, maradjon Romney egyedül a porondon, s zárjon össze mögötte a Republikánus Párt. Mert minél inkább ölik egymást a kebelbeliek, annál jobb Obamának, márpedig ő az az ember, akitől szabadulni kell.

Szóval a republikánus szavazók szemében most már a kelleténél hosszabbra nyúlik a belháború. Jó, jó, a demokráciának szép vonása az, hogy politikai harcban dől el az elsőbbség, de ennek a harcnak van egy roppant kellemetlen velejárója: a riválisok egyfolytában egymással foglalkoznak ahelyett, hogy verbális ágyúikat az „igazi” ellenfélre irányítanák. (Szó, mi szó, az őskonzervatív vezérbikák az egész párton belüli eszmeversenyt úgynevezett „szociális témák”, kivált az abortusz, a terhességmegelőzés, a vallásos hit köré fonták, ami hínárként vette körül Romney-t, aki épp ezt nem akarta.)

A wisconsini kosztümcsere a republikánus szavazók többsége által elvárt harcmodorváltással járt együtt. „Győzelmi beszédében” Mitt Romney-nak egy szava sem volt letepert riválisairól; első ízben röpített nyilakat kizárólag a Fehér Ház lakója felé. Igaz, nem túl szellemeseket. Rögtön előjött a benzin folyamatosan emelkedő árával, mondván: „Ezt akarjátok még négy évig?” Az ilyesmi vagy talál, vagy nem. Azoknál, akik tudják, hogy az elnöknek gyakorlatilag semmi befolyása az üzemanyagárakra, s tudják azt is, hogy Amerikában messze kisebb az adó a benzinen, mint Európában, azoknál nem. De akik „beveszik”, hogy az elnök felelős mindenért, azoknál igen. (Ad notam: se Obama, se az elődei nem nyúltak az üzemanyagadóhoz, s vélhetően az utódai se fognak, mert történetesen ettől a bevételtől a szövetségi kormány nem foszthatja meg magát...) Túl ezen a piti populizmuson, Mitt Romney-nak természetesen volt mondanivalója az Egyesült Államok folyamatosan növekvő adósságáról, a szövetségi kormány „túlköltekezéséről”, ám nem sok fantáziára vall, hogy az ő ellenjavallata ugyanaz, mint emberemlékezet óta minden republikánus elnökjelölté volt: csökkenteni kell az adókat, ezáltal fölpörgetni a gazdaságot, visszavenni az állami szociális, jóléti, egészségügyi, öregkori juttatásokból („pazarlásokból”), és így tovább.

Obama, aki eddig igencsak tartózkodott attól, hogy kommentálja a republikánusok – ő maga és pártja számára egy darabig tökéletesen érdektelen – belharcait, nyomban válaszolt Romney-nak. Talán nem is annyira őneki (bár megemlítette név szerint is), mint inkább a republikánus képviselőházi többségnek, amely előállt egy választási platformmal felérő költségvetési ellenjavaslattal 2013-ra. „Mesés” – mondta erről Romney. „A bukás receptje” – válaszolta Obama. A republikánusok természetesen takarékoskodni akarnak, és ugyancsak természetesen a szövetségi jóléti, oktatási, kutatási programok kárára. Ez igaz, ebben sincs szemernyi újdonság se. A republikánus filozófia menthetetlenül arra fut ki – s nem tegnap óta –, hogy „kisebb állam” kell, amely nem szedi ki a pénzt az adófizetők zsebéből, hanem „esélyt hagy” nekik, hogy úgy költekezzenek, úgy gondoskodjanak magukról, ahogyan akarnak. A gondoskodó (szövetségi) kormányzat eszméje sok millió felső- és középosztálybeli amerikai szemében ma is az életébe való szükségtelen beavatkozás, ha nem éppen a szervezett rablás ekvivalense. Talán nem indokolatlanul jött elő Obama azzal, hogy a republikánusok, így Romney is, voltaképp a szociáldarwinizmus hívei, ami annyit jelent, hogy miként az állatvilágban, az emberi társadalomban is az erősebbek, az életképesebbek maradnak, maradjanak a felszínen, a férgese meg hulljon. (Nem tőlük tanulta Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője, hogy „akinek nincs semmije, annyit is ér”? Tökéletes rímelés.)

Nem mellékesen, Obamának tökéletesen igaza van abban, hogy aki a szövetségi költségvetési kiadásokat radikálisan csökkenteni akarja, de a gazdagok adójához semmi szín alatt nem nyúlna hozzá, az a középosztály anyagi helyzetét is rontja. Magyarországon ma ugyanez van, illetve volt az egykulcsos adó bevezetésével.

Jelezném akkor, hogy azon a harci terepen, amely Obama és Mitt Romney között hamarosan megnyílik, a hivatalban levő elnöknek milyen adui vannak vagy lehetnek. Egyfelől a gazdagság: ellenfele „nehézsúlyú” milliomos, hajdanán nemcsak sikeres massachusettsi kormányzó, hanem kockázati befektető – nem egy Ronald Reagan, egy ikon, „az emberek embere”. Másfelől: köztudott Romney kötődése az olajipari lobbihoz. (Egy szép napon Obama is előjöhet azzal, hogy ha a „Big Oil”-nak ez a híve annyira a szívén viseli ennek az iparnak az előjogait, akkor miért nem tudja elintézni, hogy a benzin olcsóbb legyen? Például.) Harmadsorban: kihívójának mormon volta. A mormon vallás erkölcsi parancsai az amerikai társadalom túlnyomó többsége számára taszítóak. Nem a többnejűség, azt hosszú évtizedek óta nem gyakorolják már, inkább a házassági kötelékek szentsége és az önmegtartóztatás a mégoly ártalmatlan ajzószerektől, mint a kávé, a szeszről és a dohányzásról nem is beszélve. Ráadásul a mormon közösségnek az üzleti életben való szolidaritása eleve gyanakvást kelt. Ugyanakkor az is árulkodó, hogy a republikánus előválasztásokon az évi százezer dollár fölött keresők szinte „kottára” szavaztak Romney mellett, mert az üzleti siker mércéje annak a rangnak, amelyet valaki az Egyesült Államok társadalmában betölt.

Semmi kétség: a demokrata Obamának hiába vetik majd a szemére, hogy a gazdaság nem növekszik olyan gyorsan, ahogyan elvileg növekedhetne, s az ország eladósodása (aminek semmi köze a rendíthetetlen fizetőképességhez) súlyosbodik. Meg a munkanélküliség sem csökken abban a mértékben, ahogy az elnök ígérte (bár csökken), mégis jóval nagyobb a támogatottsága a bérből és fizetésből élők többsége, a kisebbségek (egyáltalán nem csak az afroamerikaiak), továbbá az állam gondoskodására szoruló tízmilliók körében, mint Mitt Romney-nak. A republikánus tábor ráadásul nem olyan szilárd, mint mondjuk Angliában a konzervatív – „egy széklábra is inkább szavazok, mint egy munkáspárti jelöltre” –, így azt kell mondanunk, hogy a hivatalban levő elnök mindenkori helyzeti előnyét is ideszámítva, Obama még novemberben is megtartja azt az előnyét a republikánus kihívóval szemben, amit ma a közvélemény-kutatások szerint élvez. És ez minimum 5 százalék.