„Ha a világból is kiviszik, akkor sem tudják meggyógyíttatni”
Az egyik dél-alföldi református szeretetotthon félig nyitott, szélfútta előcsarnokában vár az ötvennégy éves, törékeny asszony, akit betegsége tizennyolc éve tolókocsiba kényszerített. Lidérces rémálmon van túl, amelyre csaknem ő is ráment. Kiszolgáltatottsága miatt harminchat évesen megházasodott egy majdnem idegen emberrel, aki utóbb pokollá tette az életét. Odavan a ház, a kocsi, a férje már egy másik nővel lakik együtt. Végül szinte menekülni kellett az egyházi lakóotthonba, ahol négy év után sem érzi otthon magát. – Nem vagyok vallásos, és olyan feleslegesnek érzem magam – mondta, és halkan sírt. Pedig élete szinte meseszerűen indult.
Judit, 1955-ben született egy régi hangulatát máig megőrző dél-alföldi városka mellett, Keszi-erdőn. Kései gyerek volt, anyja ekkor már harminchat, míg apja közel negyvenéves volt. Bátyja fényévnyi távolságra állt tőle, születésekor már tizenhét éves nagyfiú.
A házuktól alig fél kilométerre egy ménes volt, a kis Judit gyakran odaszökött. A ménesgazda hamiskásan azt kérdezte tőle, hogy a szilaj lóra ül fel vagy a szelídebbre? De ő csak nevetett. Nagyon szerette nézni a lovakat. Házuk előtt minden nap egy csorda is járt. Ha sok hó esett, napokig a nagy fehérség foglyai voltak. Minden félelem nélkül.
Az idill tizennégy éves korában véget ért, amikor szüleivel beköltözött a közeli fürdővárosba. Az általános iskola nyolcadik osztálya utána női szabónak tanult. Idős szülei azt szerették volna, hogy lányuk kezében minél előbb szakma legyen. Három szakmunkás év után estin járt gimnáziumba.
Ahogy kezdődött
– Péntek este volt, gimnázium után még vissza kellett mennem a munkahelyre. Mikor odaértem, akkor úgy éreztem, összeragad a jobb szemem. Másnap ugyanez történt. Mondtam is a munkatársaimnak, hogy nem látok jól. Sok volt a munka és az érettségire is készültem, azt hittem, hogy az utóbbi időben kizsigereltem magam, és elfáradtam – emlékezett vissza, az akkor még nem sejtett, súlyos betegsége jelentkezésére Judit.
Elment a város kórházának szemészetére, ahol az orvos durván rászólt: nem igaz, hogy nem lát! Pedig egyre jobban igaz volt. Végül szemüregvizsgálatot rendeltek el nála, s azt, hogy feküdjön be a kórházba. Ekkor alig pár hét volt hátra az érettségiig. „Nem fekszem!” – állt dacosan a sarkára a maturandus előtt álló vékonyka lány. Gyakorlatilag fél szemmel készült fel élete első nagy megmérettetésére, és közben erősen romlott a másik szeme is. A sikeres érettségi vizsga örömét nagyban lerontotta, hogy a súlyosbodó gondok miatt azonnal be kellett feküdnie a kórházba.
Itt nem nagyon tudták mire vélni a vészjósló tünetet, és az okot sem sikerült megtalálni. Ezért szemészet után a fogászatra, majd a belgyógyászatra irányították. Ám nem találtak semmit, ami magyarázhatná súlyos látászavarát. Végül, jobb híján, az ideggyógyászatra utalták be. Ez a hetvenes évek elején még zárt osztályt jelentett. De több hetes megfigyelés és vizsgálat után sem bukkantak a látászavar okára.
Ekkor szülei úgy határoztak, hogy a szekszárdi ideggyógyászatra viszik át Juditot.
A tolnai megyeszékhelyen négyhetes szteroidkúrával valamelyest helyrehozták a húszas évei legelején járó lány látását. Ő és szülei abban reménykedtek, hogy sikerült a látását stabilizálni, s innentől már nem lehet baj. Ugyanakkor több mint kijózanító volt az egyik ottani orvos nyers kijelentése. Konkrétumok említése nélkül Judit szüleinek annyit mondott, hogy „ha a világból is kiviszik a gyereket, akkor sem tudják meggyógyíttatni.” Megijedtek, de nem tudták mire vélni a dolgot.
Szekszárdon Judit húzni kezdte a lábát. Egy vizsgálat kiderítette, amit addig senki nem tudott, a fiatal lány csípőficamos. De ennek az alapbetegségéhez nem volt köze.
A következő állomás 1974 januárjában a Pécsi Egyetemi Klinika volt. Az itt kapott zárójelentésből Judit és szülei nem értettek semmit. De feltűnt benne egy kétbetűs szócska, amelynek végén kérdőjel volt. Ez állt ott: SM? Aztán később már elmaradt a kérdőjel, de jó ideig senki nem magyarázta meg, mit jelenthet ez a két betű. Ennek ellenére Judit örült, hogy végre megtalálták a betegsége okát, így kezdődhet a gyógyítása. Ehhez képest nem sokkal később egy haldoklótól zsúfolt kórterembe került, ahol mindenki SM-beteg volt.
„Azt hittem, hogy itt megőrülök” – emlékezett vissza Judit. Neki még nem kellett rokkantkocsi, járókeret vagy mankó. Itt egy jó szándékú orvos megnyugtatta, ő sosem kerül olyan helyzetbe, mint a körülötte lévő emberek.
