A Budapesti Zsidó Múzeum és Levéltár, nemrég kinevezett igazgatójával, Toronyi Zsuzsannával lesz beszélgetés január 29- én este a Pozsonyi úti L.A. Bodegitában. Az esten a múlt tárgyai mellett a nagyon izgalmas jelen tényei is szóba kerülnek majd. Egy kis előzetes a beszélgetés tervezett témáiból.

Szabadság mindenek felett címmel Csokonai Vitéz Mihályról jelent meg kétkötetes regény. Szerzője, Palotai H. Zsófia 1991-ben született Budapesten, egyetemista, kulturális antropológiát tanul Bécsben.

A cselekmény egy pesti zenés színházban játszódik napjainkban, témája a társulat tagjainak belső viszonyai, a közéjük bekerülő külső szereplők, de mindenekelőtt az előadások, maga a színház, a színpadi lét.

Kopott minták bravúrosan újrafestve. A művészlét mint a művészet tárgya erősen elhasznált téma (kop., szak., pecs., – mint hajdan a zálogházi átvevő mondta a kopott, szakadt, pecsétes télikabátról). A „kacagj, Bajazzo” panasz- és munkadala maga is klasszikus patentté, közhellyé vált.

Ismét elindult meghódítani Itáliát a Győri Balett, ám Kiss János igazgató – életében először – nem tartott velük. Lábán járógipsszel búcsúzott a busznál a 36 fős társulattól. Rá más megmérettetés vár, amíg a csapat turnézik.

Állunk az udvaron. Keleti Ágnes éppen fél lábon. A bal a talajon, a jobbat az ég felé lendítette, csaknem a füle mellé tudja húzni. „Kilencvenhárom évesen is éppoly hajlékony vagyok, mint voltam mindig – mondja. – Így születtem, nem kellett érte semmit tennem. Eredetileg táncosnő akartam lenni, de az a papámnak nem tetszett. Úgyhogy megmaradtam a tornánál.” Amúgy szinte egész életében két lábbal kellett állnia a földön. Meg kellett küzdenie mindenért. Az ötszörös olimpiai tornászbajnokkal, a nemzet sportolójával beszélgettünk.

Az Avar beszélt pályakezdő pécsi éveiről, arról, hogy később fővárosi vezető színészként gyakran hiába vágyott klasszikus drámai szerepre, amelyet szívesen eljátszott volna. Rendezői ambíciói sohasem voltak, viszont igen rossz véleménye van arról a rendezőről, aki nem tudja megindokolni az instrukcióit. A portréinterjú átmenetileg most átfordul véleményinterjúvá. Szóba kerülnek a kor színházi vitái, a művészfilmek értelmezésének nehézségei, a színészek bőséges játéklehetősége és ezzel egyidejű kiszolgáltatottsága. Meg az is, hogy megbukhat-e Magyarországon egy rossz színházi előadás.

E könyv hőse egy lengyel állampolgárságú német zsidó lány, akinek a legfontosabb hozzátartozója egy menekült magyar fotós. A nő szeretője, keresztanyja, tanítványa egyidejűleg Friedmann Endrének, aki maga is lehetőségeit kereső emigráns a fortyogó harmincas években. Nehezítette némiképp a dolgát, hogy nem tudott idegen nyelveket. Véletlenek irányítják a fotózáshoz, de ebből megélni Berlinben sem könnyű, Párizsban sem.

Nagy híve vagyok Zsótér Sándor munkásságának, nemzedéke kiemelkedő tehetségű színházi alkotójának tartom, se szeri, se száma az általa rendezett emlékezetes daraboknak, s már operaszínpadon is bizonyított (tessék ezt a dicséretáriát tetszés szerint bővíteni, az sincs ellenemre), de ezúttal, úgy látom, falsot fogott.

A Pannon Filharmonikusok szerencsés zenekar, hiszen abban a kivételezett helyzetben van, hogy két világszínvonalú koncerttermet is otthonának tudhat. Az együttes amellett, hogy a pécsi Kodály Központ rezidens zenekara, a Művészetek Palotájába is „hazajár”, és minden évben visz magával némi kivételes újdonságot.

Aki arra számít, hogy az „év legfergetegesebbnek nevezett vígjátékán” hahotázva vörösre fogja csapkodni a térdét, azt le kell hűtenem. Mert a film ugyan valóban kitűnő, csak nem vicces. Ennél jóval bonyolultabb képletű. (Nézzék meg!) Szórakoztatásunk kétségtelen sikerét nem magyarázhatja csupán közmondásos emberi gyengeségünk: a káröröm és a bosszú édességének morbid élvezete.

A fideszes állam korrupcióellenes harcáról az a vicc jut eszembe, amikor a székely góbé felkéredzkedik egy kocsira...

Önbizalomhiányos nemzeteknek jót tesz, ha vannak hőseik. Ha van kikre felnézni. Mi hol így vagyunk, hol amúgy. Egyszer puffadó öntudattal Amerikának üzenünk hadat, máskor – lelappadva – úgy véljük, az egész világ összeesküdött ellenünk, minket ostoroz.

Hajléktalanokról és az ő műveik felhasználásával írt operát egy magyar zeneszerző, Col Legno. Az ötletgazda-zeneszerző meggyőződése, hogy ez az opera elősegíti a hajléktalanság helyes társadalmi megítélését és érzékenyebbé teszi az embereket a témában. Az opera bemutatását jelentős mérföldkőnek tartja az otthontalan emberek sorsának jobbításáért folytatott emberfeletti küzdelemben.

– Hogy túl zsidós?
– Igen, ezt mondták. És hogy ne ezzel kezdjük az évet...
– És maga mit mondott?
– Mit mondhattam volna? – tártam szét a kezem. Reb Slojme hallasztalánál gubbasztottam, kezemben szorongattam a sűrűn teleírt két lapot, visszadobott tárcanovellámat. Úgy vittem át hozzá, mintha fronton kapott sebesülésemet akarnám a szanitécnek megmutatni.