Jól kezdődik az év!

– És most? Mit akar csinálni? – kérdezte az öreg.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Írok másikat. Nem ez az első, amin fanyalognak.
– Mert túl zsidós?
– Ezt mondják.
– És ez probléma?
– Úgy látszik. És az is baj, ha szomorú a vége. Ezt is szokták mondani. Hogy valami vidámabb kellene. Pozitívabb. Nem mindig az a „zsidó melankólia”.
– Na, mutassa azt a novellát! – intett türelmetlenül.
Átnyújtottam az asztal fölött az írást. Homlokára tolta a szemüvegét, egészen közel emelte hályogos szemeihez a szöveget, és belemélyedt. Percekig olvasta, még vissza is lapozott egyszer az első oldalra. Nem vette le a tekintetét egy pillanatra sem a betűkről, én meg róla. Amikor a végére ért, nagyot sóhajtott. Visszacsúsztatta orrnyergére a szemüvegét és rám nézett.
– Tényleg akad benne zsidó. A grúz, ugyebár, aki megöli a feleségét, meg a rabbi, akihez éjszaka felrohan, és akitől tanácsot kér. És, gondolom, a mester, aki meséli, a féltékeny tanítvány, és talán annak a szerelme is...
– Hát, igen.
– Ez eddig öt – számolt az ujján. – És nyilván a grúz felesége is zsidó.
– De ő nem jelenik meg! – tiltakoztam. – Csak beszélnek róla.
– Csak vicceltem, Miklós! – nevette el magát. – Látja, én már el is felejtettem ezt a történetet. Mondja, mikor meséltem én ezt magának?
– Arra már nem emlékszem. Csak a sztorira.
– Nyugodjon meg. Igyunk egy pohárkával!
– Nem kérek – ráztam a fejem, míg ő nagyot nyögve felállt, lehajtotta az írószekrény előlapját, a dossziék közül elővette a pálinkásüveget és töltött magának. – Hetven évvel a háború után – fortyogtam –, miután a magyar zsidók hetvenöt százalékát megölték, még egy tárcasorozatban se lehetnek zsidók?
– Miért nem kérdezi meg a szerkesztőket? – ült vissza, és az italt kortyolgatta.

– Mert tudom a választ. Úgy gondolják, hogy a közönség nagy része nem zsidó, és a saját életüket akarják viszontlátni az újságban. Vagy legalábbis nem a zsidókét. Gondolom.
– Beláthatja, Miklós, tényleg kicsit sokat cikkeznek mostanság a holokausztról, a zsidókról... Mintha be akarnának pótolni valamit. Egyesek úgy érzik, hogy a csapból is ez folyik. Irritálhat bizonyos embereket.
– És maga? – kérdeztem segélykérően. – Maga mit gondol?
– Az mindegy. Én csak egy öreg zsidó vagyok, aki túlélte Auschwitzot.
Elhallgatott. Hirtelen én se tudtam mit mondani.
– Szóval, maga úgy gondolja, hogy ez valamiféle új numerus clausus? – tolta félre kapedlijét reb Slojme, és a fejbúbját vakargatta.
– Én ilyet nem mondtam... – riadtam meg a kifejezéstől. Amikor jobban belegondoltam, még kétségbeesettebbé tett.
– Akkor, mi más? – kérdezte. – Persze nem úgy, mint régen. Lehetséges... – bizonytalanodott el. – Lehetséges volna, hogy zsidó a szerkesztő?
– Nem lehetséges. Az – biccentettem.
– Vagy úgy! – húzta fel a szemöldökét reb Slojme. – Így már értem. Nem lehet egyszerű dolga.
– Neki? – kerekedett el a szemem. – És nekem? – kérdeztem. – Mit csináljak? Dobjam el?
– Nyavalyát! Írja át.
– Hogyan? Mit csináljak egy grúz zsidóval, aki féltékenységből megöli a feleségét, majd elmegy a rabbihoz, és a tanácsát kéri? – ráztam a fejem értetlenül. – Hogy írjam ezt át, hogy ne legyen zsidós?
Reb Slojme hunyorgott, homlokát masszírozta, mintha ki akarná préselni agytekervényeiből a megoldást. Aztán hamiskásan rám pillantott.
– Mi volna... mi volna akkor, ha nem egy rabbi lenne a történet szereplője, hanem egy pap? És nem egy grúz zsidó ölné meg a feleségét, hanem a pap egy híve? A többi: a szakítás, a féltékeny fiú, akinek az öreg tanítója példázatként meséli a történetet, gondolom, maradhat. Csak nem zsidók. Na, ehhez mit szól?
– Hát... – bizonytalanodtam el. – Egyszerűen legyenek nem-zsidók, és kész?
– Ettől persze még melankolikus a történet, de a másik problémát megoldottuk. Esetleg a férfi, aki megöli a feleségét, lehetne egy áttelepült erdélyi munkanélküli – fantáziált.
– Azt nem akarom – ráztam a fejem. – Hangulatot kelteni az áttelepülők ellen...
– Igaza van. Az nem volna helyes. Akkor maradjon csak simán munkanélküli. Így is jó.
– Gondolja? – kérdeztem elbizonytalanodva. – Tisztességes ez így?
– Maga író, Miklós, ne vicceljen. Azt tesz a hőseivel, amit akar. Nem a maga szégyene, hogy át kell írnia.
– Zsidótlanítás... – mondtam halkan. – Mint annak idején?
– Na, azért ne dramatizálja túl! Inkább túlzott önvédelem. Különben is, írhatott már zsidó témáról eleget. Magának se árt, ha egy kicsit frissít. Tessék – hajolt előre, és kezembe nyomta az írást. – Itt van a maga judenfrei novellája. De a következő azért dafke zsidó témájú legyen!