Hajlékony vagyok

A Rákóczi tér 14.-ben született. Szó szerint ott, nem kórházban. 1921-ben, második gyerekként. Vera, a nővére nyolc évvel volt idősebb nála. Apjuk, Klein Ferenc zsír- és szalonna-nagykereskedő, exportőr, egy sonka- és konzervgyár társtulajdonosa volt. „Szegedről indult, anyja korán megözvegyült. Apám fokozatosan küzdötte fel magát. Exportra termeltek” – precizíroz. Édesanyja, Gyárfás Rózsi a háztartást igazgatta, és persze a gyerekeket, akiknek polgári életet szántak. Operába jártak, egy második emeleti páholyból nézték az előadásokat. „Az Evangélikus Gimnáziumba jártam, ott németet tanultam. Otthon meg angolt is, különórákon: ha megyek majd valahova a világba, meg tudjam értetni magam.”

A híres-neves Evangélikus Gimnázium leánytagozata a Deák téren működött. Volt ott helye a zsidó Keleti Ágnesnek is (hat „izraelita” bejegyzésű osztálytársának szintén). S a család is bírta még fizetni a tandíjat. Oda már az Andrássy úti lakásukból járt, sőt: annak előtte a Mária Terézia Mintaelemibe is. A gimi tornatanárnője figyelt fel tanítványa különös tehetségére, és bár az iskola szabályzata tiltotta, hogy tanulói egyesületben sportoljanak, javasolta, próbálkozzék versenyzéssel is. Így került a zsidó klub, a VAC, azaz a Vívó- és Atlétikai Club tornaszakosztályába. Onnan lépett tovább a Nemzeti Torna Egyletbe, majd válogatott lett – amíg engedték. Az 1940-es magyar–olasz viadal előtti válogatókon jól szerepelt, de az egyik versenyzőtársa figyelmeztette a vezetőket, vigyázzanak, mert Keleti Ágnes ugyebár zsidó. Úgyhogy kimaradt a csapatból.

Zsidóként egyetemre sem mehetett. Inas lett egy Fehérhajó utcai szűcsmesternél. Így a lány kitanulta ezt a szakmát. Utóbb kiderült: szüksége is volt rá.

Az 1938-as, I. zsidótörvény minden tekintetben megrendítette a családot. Egzisztenciálisan is. Mint zsidó tulajdonú vállalkozást, vegzatúrák érték apját és a gyárát. A helyzet változását jelezte az is, hogy visszaköltöztek a Józsefvárosba, az Üllői út 40.-be. Azt a házat bombatalálat érte később. Ők azonban akkor már nem laktak ott. Az anya, a nővér és annak fia „védett házba” kerültek a Pozsonyi útra. Később menekülniük kellett onnan is.
Keleti Ágnes addigra már nagyon távol volt. Már nem is így hívták, hanem előbb Sárkány Istvánnénak, aztán Juhász Piroskának.

Sárkány István az 1936-os berlini olimpián szereplő tornászválogatott tagja (később tréner és sportvezető) volt – és Keleti Ágnes egyik edzője a VAC-ban. Már korábban is tetszett neki a lány, aki azonban csak évek múlva fogadta az udvarlását. És amikor 1944 tavaszán elterjedt, hogy a férjezett nőket nem viszik munkatáborba – ami természetesen nem volt igaz –, hirtelen összeházasodtak. Sárkány később Mauthausenbe került, ahonnan 45 kilósan vergődött vissza. Folytatták közös életüket, 1950-ben azonban elváltak.

Juhász Piroska a család egyik ismerőse volt. Tőle vette meg a papírjait, de még a ruháit is Keleti Ágnes. Piroska Pesterzsébetre, Ágnes rokonaihoz vitte ki a cuccokat. Amikor ő aztán kiment értük, nagynénje azzal a hírrel várta, hogy a szomszéd házban lakó szűcsmester alkalmazná a rokonlányt cselédként és munkásként.

Munkaadója családostul vidékre készülődött. Keleti Ágnes (azaz immár Juhász Piroska) már náluk volt, amikor egy hajnalban az ablakból látta, hogy csendőrök viszik el a nagynénjét, nagybátyját, unokanővérét – abból a családból egyedül ő maradt életben.

Ágnes a szűcsmesterékkel Szalkszentmártonba utazott. Juhász Piroskaként ugyan, de nyilván tudták róla, hogy az nem igazi neve. Nem árulták el.

A lány később visszajött Pesterzsébetre, beállt munkásnak a fegyvergyárba, ahol igazolványt is kapott – természetesen Juhász Piroska nevére szólót. Később egyik kolléganőjével Pesten bérelt lakást, innen gyalogoltak ki naponta. És amikor már ezt sem lehetett, Ágnes-Piroska elhelyezkedett cselédként – mint kiderült, egy nyilas parancsnokhelyettesnél, aki nem is sejtette, hogy egy zsidót vett a lakásába. „Nehéz hónapok voltak, az ember küzdött az életben maradásért. Anyám és testvérem Wallenberg révén angol schutzpass-szal túlélték a háborút. Apámat elvitték, és Auschwitzban elégették. Nem nagyon szeretek erre az időszakra emlékezni.”

Keleti Ágnes csellista akart lenni. Aztán, mint tudjuk, mégsem lett. Az a fejezet is lezárult a háborúval. Viszont beteljesedett – kiteljesedett – egy másik, a tornászkarrier.

Kijutott már az 1948-as londoni olimpiára is, de a verseny előtti napon megsérült. 1952-ben azonban – a szovjet Larissza Latinyinával holtversenyben – első lett talajon. Már tanított a Testnevelési Főiskolán, amikor a helsinki olimpia után felvették diáknak – ugyanoda. Amint megszerezte diplomáját, kinevezték adjunktusnak. Melbourne-re már leginkább azért készült, hogy kint maradhasson. Ausztráliában élt a nővére és annak családja. Őket a bori munkaszolgálatból valahogy hazajutott sógora menekítette Kolozsvárra a háború vége felé, aztán kivándoroltak.

1956-ban Keleti Ágnes – akkori terminológiával élve – külföldre távozott. Valójában lecövekelt Ausztráliában. Ám előbb a helsinki aranyérme mellé nyert még négyet. Talajon, felemás korláton és gerendán, na meg a kéziszercsapat tagjaként. Majd bejelentette, hogy nem jön haza. „Elegem lett” – mondja. De – ismerve az előzményeket – hogyhogy már 1945-re nem lett elege? „A sport miatt – vágja rá. – Magyarország nagyon híres volt a sportjáról.” „Úgyhogy el tetszett menni a londoni, majd a helsinki olimpiára, legvégül a melbourne-ire. Összesen öt aranyért” – ha csak a leglényegesebb sikereket számlálom is. „Az se rossz!” – kacag.

A melbourne-i küldöttség vezetője, Hegyi Gyula odaadta Keleti Ágnesnek a visszaútra szóló repülőjegyet – ha a tornásznő meggondolná magát, írassa át az időpontot. Ő azonban csak 1983-ban tért vissza először.

Ausztráliában politikai menedékjogot kért. A mamája is utána tudott menni később. Valahogy mégsem érezte ott jól magát a kisebbik lány. Tartott tornafoglalkozást háziasszonyoknak, de ők nem vették komolyan, abból nem lehetett megélni. Dolgozott futószalag mellett, lemezjátszókat szereltek össze. Túl szorgalmas volt, szóltak neki, fogja vissza magát, mert a többiek kinézik onnan. Nem várta meg. Egyik ismerőse tanácsára aztán fellépett Sidney leghíresebb bárjában, szalag- és talajgyakorlatokat mutatva be, azzal elég jól keresett. De végül 1957-ben visszarepült Európába, kipuhatolni, milyen errefelé a helyzet. Nyugat-Németországban összetalálkozott egy férfival, aki meghívta őt Izraelbe, a Maccabi Játékokra. Ment, de nem gondolta véglegesnek.

Miért maradt mégis Izraelben? „Bíró Robiért. Nagyon megtetszett. Ő lett a férjem. Tőle tanultam meg, mi a szerelem – kuncog, sőt nevet, kislányosan a szája elé téve a kezét. – Addig ez nem számított, a férfiak nem nagyon érdekeltek, de a Bíró megtanította, mi a jó benne.” Na ugye. „Tőle születtek a gyerekek. A nagyobbik, Daniel Ausztráliában él, a kisebbik, Rafael Magyarországon.” Van itt is lakásuk, Keleti Ágnes sűrűn jár haza.

Amúgy az izraeli tornasport egyik megalapozójának tartják. Ő ugyan hárítja ezt, de tény, több mint húsz évig volt a válogatott kapitánya, közben tanított, általánostól főiskoláig mindenütt.
Egy idő után édesanyja is átment hozzá Izraelbe, ám rendszeresen visszalátogatott Ausztráliába, a másik lányához. Az egyik ilyen utazáskor agyvérzés érte, ott temették el. „Én meg már 93 éves vagyok. Szegény anyám nem élhetett velem ennyi ideig. De ő sem fiatalon halt meg, 89 éves korában.”
Hogy 93 éves, többször is említette. Megkérdezem: sokat gondol a halálra? „A fenét! Hol van az még! – nevet nagyon. – A halál nem valami rossz dolog. Csak akkor már nincs többé az ember. És gondjai sincsenek. Bánom is én, mennyi van hátra. Amennyi van, annak örülök.”