A hűvös vadász
Nagy híve vagyok Zsótér Sándor munkásságának, nemzedéke kiemelkedő tehetségű színházi alkotójának tartom, se szeri, se száma az általa rendezett emlékezetes daraboknak, s már operaszínpadon is bizonyított (tessék ezt a dicséretáriát tetszés szerint bővíteni, az sincs ellenemre), de ezúttal, úgy látom, falsot fogott.
Az ötlet, hogy a feje tetejéről a talpára állítsa (vagy fordítva) Carl Maria von Weber főművét, A bűvös vadászt, nem bírt ki három felvonást. Igaz, ezt a szirupos mesét (amelyben persze, a német mesei hagyományoknak megfelelően vannak fenyegető mélységek) ma már nem lehet romantikus népi játékként előadni, dirndliben és bőrnadrágban, de az is igaz, hogy a szövegkönyv már a megszületés pillanatában sem volt méltó a zenéhez.
Ám ettől még nem kellett volna a zsivkovi proliszürkeségbe temetni a történetet: ez egy (igen rövid) idő után épp olyan kalodája lesz az előadásnak, mintha kerti törpék lepnék be a színpadot. A hangsúlyozott trampliság, az otthonkák és overallok világa a fennhéjázó székház látképével, kozmikus reménytelenséget sugall, ellentétben a zenével. És értjük az aktualizált, modern szöveget, csak okát nem látjuk. És értjük a fiatalok és öregek felcserélését is, bár az sem több meglepő ötletnél. Persze itt a Fekete Vadász is fehér, igaz, ő nemcsak jelképi, de dramaturgiai szerepet is visz.
Ám minden kétség és megválaszolatlan kérdés ellenére is jó szívvel ajánlom önöknek az előadást. A zenekar, az énekesek (Szabóki Tünde, Palerdi András, Wierdl Eszter és a többiek) és mindenekelőtt a zene miatt: ez a ritkán játszott opera, ez a korán elhunyt zeneszerző mindent tud vágyakozásról, szenvedélyről, reményről, bánatról és féktelen jókedvről.
Jolsvai András
