A múzeum nem vitrin, hanem párbeszéd a látogatókkal

– A jelenlegi belharcokkal terhelt időszakban érkezett az új intézménybe, ami a Zsidó Levéltár és Zsidó Múzeum összevonásából jött létre.

– Én novemberben vettem át az addig szeparáltan működő két intézmény vezetését, de nem a semmiből érkeztem, húsz éve dolgozom itt, az összevonás előtt a levéltárat vezettem. Akkor választották meg Kunos Pétert a hitközség és a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatójának. Az új vezetés úgy látta, hogy a múzeumban az utóbbi időben nem történt jelentős fejlődés – ellentétben a levéltárral, ami egyre jobban produkált – ezért jó lenne, ha a kettő újra összevontan működne.

– Mindeközben persze zajlott a MAZSIHISZ – BZSH háború, ami most a Magyar Zsidó Hitközségek győzelmét hozta. Távozott a Budapesti Zsidó Hitközséget az utóbbi időben jegyző Schwezoff Dávid. Hogy látja, mi következik most, átmeneti fegyverszünet, vagy hosszabb béke?

– Nagyon remélem, hogy az utóbbi. Levéltárunkban őrizzük a budapesti hitközség utóbbi kétszáz évének dokumentumait, nem nevezném unikálisnak ezt a helyzetet, voltak már ebben a közösségben hasonló hevességű viták, nyilván a korabeli állapotoknak megfelelően. A hitközségen belül időnként nézeteltérések vannak, és adott esetben komoly irányzatok feszülnek egymásnak, de ez nem szabad, hogy befolyásolja a munkánkat.

– Azt nyilatkozta valahol, hogy nem szeretné, ha a Zsidó Múzeum továbbra is szinte befogadó intézményként működne. Mit ért ez alatt?

– A múzeumban nem csak az található, ami a kiállításon látható, hanem a raktárban és a levéltárban is rengeteg gyönyörű dokumentum vár bemutatásra. Nem vagyok híve az utóbbi évek gyakorlatának, amikor szinte válogatás nélkül fogadtak be zsidó témájú, de eltérő minőségű kiállításokat. Ez a folyamat az utóbbi pár évre igaz, azt megelőzően a múzeum még törekedett egy egységesebb kultúrtörténeti közelítésre. Most fel kell építenünk több évre előre egy olyan kiállítási láncot, aminek kapcsán be tudjuk mutatni különleges gyűjteményünket, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell időnként kölcsönöznünk is tárgyakat.

– Hogy tudnak a zsidó és nem zsidó közösségeknek segíteni, mondjuk az eltelt száz éve történéseit megérteni, feldolgozni?

– Nagyjából a reformkor óta folyik vita a közbeszédben arról, hogy mi a szerepe a zsidó közösségnek a magyar társadalomban. Ezt kell bemutatnunk, elsősorban abból a szempontból, ahogy a zsidó közösség megélte, mik voltak az aktuális reakciói a külvilág eseményeire, meg kell mutatnunk, hogy mi történt. A múzeumok jelentős paradigmaváltáson estek át az 1980-as évektől, az új muzeológiának nevezett irányzat egy kicsit társadalmasította az intézményeket. Sokkal inkább a társadalmi párbeszéd, a felelősségteljes, tudatos polgári lét egyre fontosabb intézményei lettek. Ma már nem annyira az üveg mögött kiállított tárgyakat kell csodálni, sokkal inkább, párbeszédet kell folytatniuk a látogatóknak a tárgyakkal, és persze egymással is. A forrásközösségnek és a látogatóközösségnek kell kommunikálni egymással, így lehet egy múzeum igazi fórumintézmény. Ezek az intézmények azok, amelyek, nemcsak támogatják a szembenézést a múltunkkal, de segíthetnek felvetni azokat a kérdéseket is, amelyeknek közös megválaszolása előbbre viszi a társadalmat.

– Ha már felvetette a jelen megválaszolásra váró kérdéseit, mi a véleménye arról a bírói döntésről, hogy a decemberben hanukiákat romboló fiatalokat a bíróság kötelezte, hogy járjanak múzeumba és ismerjék meg a zsidóság múltját? Lehet egy ilyen ítélet eredményes?

– Igen, de a bölcs ítélet egészen addig plakátszerű, amíg nem méri fel azt a közeget, amiben él. Értesítenie kellene például a Zsidó Múzeumot, a Holokauszt Múzeumot vagy a Nemzeti Múzeumot arról, hogy egy ilyen, kvázi gyógymódot szeretnének alkalmazni, és büntetés helyett edukációval próbálják a fiatalok alapattitűdjét megváltoztatni. Ehhez nem elég, hogy belökjük őket egy ajtón. Nem. Ott egy olyan fogadóképes programmal kell rendelkeznie a múzeumnak, amire mi igyekszünk felkészülni, mert ez a maga személyre szabottságával hatásos is lehet.

– Beszéljünk két egymással szemben álló projektpárról: az egyik a Holokauszt év, és a Mementó 70., a másik a Páva utcai Holokauszt Múzeum és a Sorsok Háza.

– Azt gondolom, hogy a Mementó 70. nem sikerült rosszul. Azt nem mondanám, hogy jól sikerült, mert akkor sikerült volna jól, ha akkora a társadalmi felbuzdulás, hogy a Mementó 70.-be tömörült projektek támogatására összegyűlik az az elképesztő összeg, amit ezek a szervezetek visszautasítottak a magyar államtól. Ez nem történt meg, de nagyon sok helyi kezdeményezés ebből az összegből valósulhatott meg. Ezek nem igényeltek beláthatatlan mennyiségű pénzt, de jó példát adtak arra, ami régi gyakorlata a zsidó közösségeknek, hogy nagyon pici összegekből is megvalósulhat valami kézzelfogható. Nem kell Rothscild bárónak lenni ahhoz, hogy adományozzunk, és részt vehessünk közösségünk életében, finanszírozásában. A Páva utca, kontra Sorsok Háza ügyről azt gondolom, hogy múzeumi területen rossz döntés a gyűjtemények duplikációja. Nem jó közelítés, amikor azt gondolom, hogy van egy intézményem, ami nem működik jól, akkor ahelyett, hogy feljavítanám, erősíteném, inkább létrehozok mellé, ellene (?) egy újat. Egy gyűjtemény legfontosabb kritériuma: az autentikus megőrzés ereje, hogy hisznek benne az emberek, és ezt sajnos a Páva utca nem tudta elérni. Mint kifejtettem, nem tartom jó ötletnek, ha egy meglévő múzeumi intézményrendszert duplikálunk. Itt ez történne. Mi egyet tehetünk: mindig elmondjuk azt a véleményünket, hogy a jelen magyar társadalomnak számos problémája van, aminek nincs múzeumi reprezentációja. Lehet, hogy az elmúlt száz-százötven évnek a társadalmi konfliktusairól sokkal fontosabb lenne, nem mondom, hogy múzeumot, de egy bejárható kiállítóteret – amilyennek a Sorsok Háza is készül – létrehozni. Olyan teret kell kínálni, ahol kérdéseket tud feltenni magának az ember, és ha válaszolgat magában ezekre a kérdésekre, amiket a kiállítás invokál, és segít is megválaszolni, akkor az a tér valóban hatékony.

Pálmai Tamás