Eszeveszett mesék
Aki arra számít, hogy az „év legfergetegesebbnek nevezett vígjátékán” hahotázva vörösre fogja csapkodni a térdét, azt le kell hűtenem. Mert a film ugyan valóban kitűnő, csak nem vicces. Ennél jóval bonyolultabb képletű. (Nézzék meg!) Szórakoztatásunk kétségtelen sikerét nem magyarázhatja csupán közmondásos emberi gyengeségünk: a káröröm és a bosszú édességének morbid élvezete.
E mesék eszeveszettségei leleplezik, hogy életünk keretei, kellékei mennyire diszfunkcionálisak. A biztonsági övön lógva meg tudunk fulladni, a nagy falitükör arra is jó, hogy belevágjuk szerelmi vetélytársnőnket (csak úgy csörög), és törölgethetjük a vért a hófehér menyasszonyi ruháról...
A történetekben egy-egy sarokba szorult, helyzete miatt bekattant ember kiborulásán lehetne szórakozni, ha elviselhetőnek gondolhatnánk, hogy négyszer egymás után viszik el lopóautóval a kocsinkat, és még csak meg sem hallgatnak minket. Hogy szorult helyzetben mindenki megpróbálja a másikat megzsarolni, beleértve a bűnüldözőket is. Ha úgy vélhetnénk: megoldaná életünk gondjait egy adag patkányméreg (amennyiben még nem járt le a garanciaideje), ám indokolt esetben jó a konyhakés is. Ha az országúti bajuszakasztás nem járna két halottal, ha egy esküvői lakomán nem a szakács élne elsőnek nemi életet a feldúlt menyasszonnyal. És ezt is meg lehet érteni.
A groteszk történetekben a „cine negro español” szatirikus fekete humora támad fel, nagy változatossággal mutatva fel a filmes erőszak variációit. Legjobb pillanataiban mintha Buñuel keserű csodálkozásait idéznék.
A gazdagon ömlő vér és a leszedett keresztvíz elegyét a bosszú jégverése dagasztja: s mindig van tovább a groteszkben.
(A Damián Szifrón által írt és rendezett filmet Oscar-díjra jelölték, májusban esélyes volt Cannes-ban az Arany Pálmára.)
Bölcs István
