Semmi hókuszpókusz

– Divatba jött az úgynevezett rendezőcentrikus színház. Színészekkel szoktam beszélgetni a Rádió pagodájában. Sokan nyíltan, sokan inkább csak súgva azt mondják, hogy ez marhaság. Azért marhaság, mert a néző a színészre megy be, és sohasem a rendezőre. Te hogy látod?

– Valóban a színészre mennek be a nézők, és nem a rendezőre. Az, hogy rendezőcentrikus... Tudod, pár évvel ezelőtt volt egy ostoba vita, hogy ki a fontosabb: a színész vagy a rendező? Én nem vettem benne részt, mert akkor is ostobaságnak tartottam és most is annak tartom, hiszen mind a kettő fontos. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak, akik összetévesztik a rendezést a diktátorsággal. Nem olyan rég egy tehetséges fiatal rendező nyilatkozott a rádióban, hogy az ő kezében a színház tulajdonképpen csak eszköz ahhoz, hogy önmagát megvalósítsa. De hát ki kíváncsi arra, hogy ő önmagát meg akarja valósítani? Itt van a baj, érted?

– Nem. Nem értem. Végül is mikor válik a színház rendezőcentrikussá?

– Amikor a rendező tényleg csak saját magában gondolkodik, és nem a darabban, nem a közönségben, nem az adott színészben. Amikor csak beállítások meg effektusok érdeklik, amikor nem a művet akarja közel hozni, hanem ő maga tolakszik előtérbe, függetlenül a műtől.

– Igen ám, de gyakran ő maga a mű szerzője is. Gondolj az úgynevezett rendezői filmekre. Az utóbbi időben nagyon sok és nagyon híres, kiváló rendező maga írja a forgatókönyvet, és a színészeket igazából csak eszközként használja. A színész ezekben a filmekben nem tudja pontosan, hogy mit játszik. Rendezői utasításokat és instrukciókat hajt végre.

– Olyan is a film... Különben pedig ezt a közönség illetékes eldönteni. És azt hiszem, a közönség már el is döntötte...

– De mi van akkor, ha a közönség nem ismeri föl, hogy amit itt látott, az nem kultúrbotrány, hanem kultúrszenzáció? Pontosabban: az lesz majd tizenöt év múlva. Te még nem jártál úgy – velem már előfordult ugyanis –, hogy egy filmet nem értettél meg, de elolvastad utána a kritikát, és aztán megértetted?

– Ákos, ne haragudj, de nekem a színészi, művészi és kultúrpolitikusi elvem is, hogy azt kell nyújtani az embereknek, amit meg tudnak érteni, amivel el tudom őket gondolkodtatni. Nem adok fel nekik rejtvényt, aminek a megfejtéséért majd díjat kell kitűzni, nem gyötröm őket olyan talányokkal, amelyekkel igazából csak azt takargatom, hogy nincs valódi mondanivalóm.

– Tehát a gondolatok hiányának leplezése helyett te szívesebben maradsz a gondolatébresztésnél, még akkor is, ha némelyek ezt ma már konzervatív dolognak tartják?

– Körülbelül.

– És az nem lehet, hogy ezzel meg te takargatod a konzervativizmusodat? Mert azzal tökéletesen egyetértek, hogy egy mű – legyen az film, színdarab vagy könyv –, ha világos, logikus, életszerű, bőségesen adhat gondolkodni valót a nézőjének vagy olvasójának, és ez netán jobban építi az embert, mint azok az alkotások, amelyek rejtvényfejtői ambíciókat igényelnek.

– Bocsáss meg, én nem vagyok mindenáron ellene az ilyenfajta műveknek. Hogyha mi nagy filmgyártó ország lennénk, ahol évente legalább nyolcvan filmet csinálnak, és abból tíz lenne ilyen, akkor rendben. De az baj, ha tíz filmből kilenc ilyen. Az előbb közbevágtam. Valamit kezdtél mondani. Hogy azért abban is van igazság, hogy...

– Hogy az érthető kategóriájába nem csak a könnyed, szórakoztató, bóvli tartozik – mint ahogy nem minden értéktelen, ami első látásra vagy olvasásra nem érthető. A magam részéről toleránsabb vagyok a számomra érthetetlen művekkel szemben, mert arra gondolok, hogy talán nem a művel van baj, hanem az én ismereteimmel. A fölkészültségemmel, az intellektusommal. De abban igazad van, hogy fölkavaró élményt jelenthet az az igazi értéket hordozó mű is, aminek minden szava tökéletesen érthető, minden mozzanata jól követhető. Ilyen volt az egyik legnagyobb színházi élményem, amelynek történetesen te voltál az egyik főszereplője, Mrożek darabja: az Emigránsok.

– És látod, nem volt benne semmi hókuszpókusz. Mindenki megértette. A történetet is meg a mélységesen mély társadalmi mondanivalóját is. És nem volt benne semmi túlméretezettség, gigantománia. Igaz, ott erre nem is nagyon lett volna lehetőség.

– Ha már itt tartunk, az Emigránsokat a Játékszín tűzte műsorára a Lenin körúton (1979 októberében; M. Á.), ahol ugye vendégszereplő voltál...

– Igen.

– De látlak téged filmen, tévében, szinkronizálsz, rádiójátékok főszereplője vagy, szóval foglalkoztatnak. Végül is igen sikeres, hogy ne mondjam, nagyon sikeres, népszerű színész lettél. Megkaptad a Kossuth-díjat is, megbecsült ember vagy, és nekem néha az a benyomásom – ahogy futólag látlak időnként a Pagodában –, hogy egy picit agyonhajszolt is. Amikor készültem erre a beszélgetésre, elhatároztam, hogy meg is kérdem tőled: szerinted van-e összefüggés a színészek túlhajszoltsága és javadalmazásuk szűkössége között? Nagyon sokan mondják ezt, és megmondom neked őszintén: én nem hiszem.

– Pedig van ilyen összefüggés. Van bizony. Nem akarok itt előadást tartani arról, hogy néz ki egy színháznál ma a gázsilista. Hogy mit jelent egy fiatal színész házaspár számára, hogy a kettőjük fizetése, mondjuk, nincs tízezer forint. (Utólag szúrom ide: 1986-ban az egy főre jutó bruttó havi átlagkereset 6435 forint volt. M. Á.)

– Ha pedagógusok volnának, egy picit kevesebb lenne.

– Igen, de más életmódot kellene folytatniuk.

– Lehet, de a színészeknek legalább módjuk van agyonhajszolni magukat. Ha van irántuk kereslet, akkor föllépnek itt-ott.

– Ha így veted föl a kérdést, akkor egy másik vitába megyünk bele. Más a pedagógusok helyzete, mint a miénk. Kár összehasonlítani a kettőt. Én egyébként egészen másért látom a pedagógus helyzetét nehéznek, mint a fizetése.

– Jó, Pista, igazad van. Ne menjünk ebbe bele, maradjunk a színésznél, a fiatal színésznél, aki szerintem elsősorban minél több játéklehetőséget akar, és csak másodsorban szeretné, ha ezt jól meg is fizetnék.

– Az természetes. Persze hogy minél több játéklehetőséget szeretne, így van. De ehhez az kell, hogy minél előbb népszerű legyen. Viszont ha már népszerű, akkor már menni kell, mert csak kétszer mondja azt, hogy nem vállalom, harmadszor már nem hívják.

– Várj egy pillanatra. Az a gyanúm, hogy ez logikus okfejtés ugyan, de az esetek nagy részében a színész önpusztító magatartásának az önigazolása csupán. Az a színész, aki már minden díjat kitűzhet a zakójára, akinek a gázsija már majdnem a csillagos égen van, aki... Te tréfásan magadra mutatsz most, Pista, pedig tudod, hogy nem rólad beszélek. És azt is tudod, hogy népszerű művészek rohannak az egyik helyről a másikra, mert soha semmi nem elég. Nincs olyan játéklehetőség, amit vissza akarnának mondani, mert hátha nem lesz következő alkalom. Vagyis nem a pénz után fut, hanem a siker után.

– De én pont azt mondom, hogy nem. És azon tűnődöm, hogy mi lenne, ha az igazán nagy színész egyszer azt mondaná: nem érdekel a siker, mert én a színházban évente kapok két szerepet, nekem ez a siker elég. Köszönöm, nem megyek se a rádióba, se a szinkronba, se a tévébe. Nekem ez elég, én ezzel boldog vagyok.

– Tehát te azt mondod, hogy a rádió, a tévé, a szinkron, a filmgyár kétségbe lenne esve?

– Nem. Én csak azt akarom érzékeltetni, hogy a színésztársadalom élete így van megkonstruálva. A mi jövedelmünkbe a színházon kívüli különmunkák mind bele vannak már államilag is kalkulálva. Nagyon sokszor érvelnek is egy-egy gázsivitánál azzal, hogy mit sírunk. Hát mi azért sírunk, hogy ne kelljen éjfélkor még elmenni három tekercsre a szinkronba. Hidd el, én sokkal szívesebben lemondanék erről a – nevezzük így – „szinkronsikerről”, és inkább lefeküdnék odahaza. És nem is lenne szükség erre az éjszakai „vendégszereplésre”, ha a színházban úgy fizetnének meg, hogy én az egyáltalán nem luxus elképzeléseimet megvalósíthassam. Háromszobás, kilencvennyolc négyzetméteres, tetőtér-beépítéses lakásom van. Lent egy nagy szoba, fönt két kicsi. Nagyon jól vagyunk ott, a család is. Nem adná a feleségem semmi pénzért. De ennek a lakásnak a fönntartása ma – miután kiemelt negyedben van, fönt a Várban – bizony sokba kerül. A havi rezsije meghaladja a háromezer forintot. Ha meg akarom ezt tartani – és én ötvenöt éves koromban, ahogy mondtad az előbb, tényleg minden kitüntetést kitehetek ide, mert már mind megkaptam, amit a színészeknek általában adni szoktak –, akkor ez csupán az átlagnál jóval magasabb színházi fizetésemből képtelenség. Akkor még el kéne tartani a kocsimat, s minden hónapban megveszem azt a néhány könyvet, amit furcsa lenne luxusnak minősíteni. És azért vannak helyzetek a színész életében, hogy olyan helyen kell megjelennie, esetleg olyan ruhában, amit egy átlag magyar állampolgár kikerülhet, ha akar, de a színész bizonyos esetekben nem kerülhet ki.

– Máris meggyőztél egy sor dologról, mert amit itt elmondtál, az az értelmiségi életmódhoz hozzátartozik: a lakás, a könyv, a kocsi valóban nem luxus. Ezt értem, elfogadom. De bizonyára abban is egyetértünk, hogy a színész azért is – hangsúlyozom: is – szalad a siker után, mert ebben a szakmában valahogy divattá vagy szokássá vált, hogy fölkapnak valakit, aztán hirtelen ejtik. Látok fiatal színészeket föltűnni, aztán mindenben látom őket...

– Egy darabig!

– ...egy darabig, és aztán egyszer csak nem látom őket. Hosszú, hosszú ideig nem látom őket, lehet, hogy el is tűnnek a szemünk elől. Miért van ez?

– Ilyen értelemben a színész manapság kiszolgáltatott. A színészre a szerepet osztják, és azt valaki vagy kapja, vagy nem kapja. Ezért aztán – jól mondtad az előbb, és ezzel egyetértek – egy kicsit félti a sikert, egy kicsit hajszolja a sikert. Nézd, ez megbocsátható bűn. Mi a színészet? Önmutogatás. Hát akkor boldog igazán a színész, hogyha mindig róla szól a színház, róla szól a tévé, róla szól a rádió. Ez egy önmutogató szakma, legyünk őszinték.

– Éppen ezt akartam kérdezni. Ha egy színész azt mondja, hogy túlfoglalkoztatott, akkor panaszkodik vagy dicsekszik?

– Is-is. Velem is előfordult, amikor rólam szólt a színház, hogy kilenc darabot játszottam felváltva a Nemzetiben, vagy havonta harminchat, olyan is volt, amikor harminchét előadásom volt a Madáchban. Olyankor az ember olyan jó érzéssel panaszkodik: „Jaj, hát bele kell dögleni ebbe, hát ezt nem lehet bírni.” De bezzeg saját magamnak is azt válaszolom, meg a kollégáimnak is: édes komám, ennél csak egy rosszabb van. Az ellenkezője.

– Helyben vagyunk. Pontosan ide akartam eljutni: vannak túlfoglalkoztatott időszakok és alulfoglalkoztatott időszakok. Vannak túlfoglalkoztatott és vannak alulfoglalkoztatott színészek. És tulajdonképpen sem az egyiknek, sem a másiknak nem adatik meg igazából Magyarországon...

– A siker?

– Nem is a siker. Az igen. A bukás. Magyarországon nagyon nehéz megbukni.

– Kényes területre érkeztél. Megmondom, miért.

– Én ne tudnám, hogy kényes területre érkeztem, Pista?

– Ezek szerint nem véletlenül.

– Vegyük úgy, hogy erre a területre csak idesodródtam...

– Végül is mindegy. Akár véletlenül, akár szándékosan hoztad szóba, én örülök neki, mert az, amit mondtál, régóta nagy bánatom. Hogy nincs igazán rizikó.

– A bérletezés miatt?

– A rossz bérletezés miatt.

Tehát az, hogy „minden jegy elkelt”, de közben félház van?

– Nézd, olyan is van. Nagyon gyakran előfordul a színházaknál. De nem csak erre gondolok.

(Folytatjuk)