A táblák hallgatnak

Még 1848–49 történéseinek egyes fejezeteit, kiemelkedő személyiségeit is újra- meg újraértékelik a kutatók.

A 20. század története talán csak egy évszázad múltán, vagy ki tudja, mikor lesz „kőbe vésve”. A ténylegesen kőbe vésett történelemírással vannak gondjaim.

Az 1956. október 23-án kezdődött forradalom és szabadságharc eseményeinek egyes részletein fél évszázada folyamatosan vitatkoznak a résztvevők s a történészek. Egyik ilyen újra és újra felbukkanó téma az, hogy melyik egyetemista közösségnek volt fontosabb szerepe a forradalmi nap résztvevőjeként, a bölcsészeknek-e, vagy a műegyetemistáknak.

Az, hogy nem Lágymányoson, hanem Pesten kezdődött, két éve már egy emléktáblán is olvasható a Belvárosban. A táblát – természetesen – a ma is közöttünk elő egykori egyetemisták állították azzal a szándékkal, hogy értésére adassék mindenkinek: a kezdeményező szerep a bölcsészeké volt. A bökkenő csak az, hogy éppen a lényeg nem derül ki a feliratból, az, amit bizonyítani szándékoztak vele.

A Váci utca, Pesti Barnabás utca, Március 15. tér és a Kossuth Lajos utca (az Erzsébet híd pesti felhajtója) által határolt hatalmas épülettömb, amelynek közepén is – ha építkezés ürügyén le nem zárják – át lehet(ne) menni akár autóval is, a piaristák gimnáziuma számára épült, s a második világháború után fél évszázadon át az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának volt az otthona. A rendszerváltást követően rövidesen elköltözött a bölcsészkar a Múzeum körútra, s viszszakapták a piaristák az épületüket, amelyet már jó ideje átépítenek.

Az új emléktábla 2007-ben került az épület középső bejárata, a Piarista közben lévő kapu mellé. Mint hallom, szívességből Varga Imre tervezte, s a köztársaság elnöke, Sólyom László is meg szokta koszorúzni.

A szöveg „tördelésén” is lenne mit kifogásolni, mármint azon, ahogy elosztotta, csoportosította a sorokat a szobrász, de nem a külalak a fő gond, hanem a mondanivaló. Illetve a hiányzó, a nem olvasható szövegrész.

„E ház elől indult el 1956. október 23-án délután a pesti egyetemisták forradalomhoz vezető tüntetése...” – olvasom. Vajon miért nem írták ki, hogy a ház egyetem volt akkor, s azt, hogy milyen egyetem? Aki arra járhat manapság – ha már feloldották a piaristák az útzárlatot – vagy később, évtizedek múltán akár, s olyan, aki nem mélyedt el Magyarország történelmének tanulmányozásában, és csak egy ilyen felirat segítségével tájékozódik, jobb esetben találgathatja, kik voltak azok a fiatalok, akik itt összegyűltek, szervezkedtek, megindultak, újságot szerkesztettek stb. Hiszen csak a lényeg marad homályban. Talán hiheti a tájékozatlan járókelő vagy turista azt is, hogy a piaristák voltak 1956 kezdeményezői, esetleg a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskola hallgatói?!

Miért s kinek jó ez? Az biztos: a táblaállítást és a forradalommá lett tüntetést kezdeményező egykor ebben a házban tanuló pesti bölcsészeknek nem.

És íme, egy budai eset összefüggései. Nem az aktualitása miatt, csak azért, mert ugyancsak példa a táblák hallgatására.

Az előzmények: a második világháború végén, Budapest ostroma alatt, amikor már fél Buda is a szovjet csapatok kezén volt, a Kun páter vezette nyilas különítmény behatolt a Maros utcai zsidó kórházba, s 1945. január 12-én legyilkolta az összes beteget, orvost, ápolót, a látogatókat is. Fennmaradtak olyan fényképek, amelyeken a fotós megörökítette az exhumáláskor kiterített hullákat. Van emléktábla a házban. Nem az utcai fronton, hanem bent. Csak az olvashatja, akinek ma dolga van „a Budavári Önkormányzat Egészségügyi Szolgálata Szakorvosi Rendelőintézetében” a Maros utca 16.-ban, fent, az emeleti váróteremben.

Ugyanaz a nyilascsapat január 14-én hasonló módon gyilkolta meg mindazokat, akik a Városmajor utca 64–66. szám alatti Bíró Dániel Kórházban tartózkodtak akkor. Ezt az épületet két nappal később, visszatérve a helyszínre, fel is gyújtották, így tüntetve el a vérengzés nyomait. A romokat aztán eltakarították, s a telek egy részére lakóház épült valamikor a hatvanas évek végén.
2007-ben emléktáblát helyeztek el a Városmajor utcai kórház helyén álló ház falán. Szép, fekete betűinek szövege szerint: „Az 1945-ben e helyütt életüket vesztett zsidó áldozatok emlékére.” Hogy a szerencsétlenek hogyan vesztették életüket, földrengéstől, árvíztől, hegyomlásban, bombázásban, vagy mert a fejükre zuhant egy repülőgép – erről hallgat a szöveg. A táblát – mint olvasható rajta – a Magyar Köztársaság egyik állami intézménye, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság helyezte el.

Kinek az érdeke, mi az értelme elhallgatni vagy csak sejtetni azt, ami történt? Azt, hogy egyszerűen csak oda nem figyelés, gondatlanság az oka, igazán nehezen feltételezhetem.