Almási Miklós: Miről fecseg ez a két marha?
Ha úgy adódik, hétvégén veszek egy Weekendet, a Financial Times kulturális mellékletét. Jó kitekinteni a világba – festészet, zene, regények, kritikák, vélemények, az ember kimozdul kicsit a provinciából. Nemrégiben Zuckerberg híres kiáltványára írott izgi ellendolgozatra leltem. Az ellenakna Youval Noah Harari izraeli–amerikai történésztől jött.
Zuckerberg átment utópiába, és arról értekezett, hogy a Facebook jelenlegi egymilliárd-nyolcszázezer felhasználójának száma gyorsan nő tovább, átfogja majd a Föld lakosságát, és ha ez összejön, akkor meglesz a globális közösség: „Az emberiség mint globális közösség találjon egymásra…”
Hát, ez nem fog menni, mondja a történész-filozófus Youval Noah Harari. Igaz, hogy mára hihetetlenül könnyű lett a haverrel Kuala Lumpurban vagy Svájcban csetelni, csakhogy ez rideg technológia, nem pedig teljes emberi kapcsolat. Nem látod a partner szemét, nincs kézfogás, érintés, nem érzed a szagát, és arra sem kérheted, hogy ha már ilyen jót dumáltatok, töltsön neked is egy csésze teát, lévén öt óra. Ahogy Harari fogalmaz: még a reggelizőasztalnál sem vagy képes a férjeddel pár szót váltani, az ugyanis egész idő alatt telefonját nyomkodja, és képtelen rád figyelni. Ha jelen akarsz lenni, akkor csak online élhetsz! (Felejtődik, hogy nem kell mindig jelen lenni. Az az igazság, hogy ma már egyre többen követik Henry David Thoreau-t, a gondolatot generáló remeteség amerikai ősatyját is. Ő lett a kvázinyilvánosság terrorjával szemben az egérút-tradíció felfedezője. És kedvenc íróm, Philip Roth is fenn élt a hegyekben, kikapcsolva minden kütyüt, aztán néha lejött a városba, míg rá nem jött, hogy ezt a mai Amerikát már nem érti. És abbahagyta az írást. Van ilyen.)
Forrás: mipszi.hu
Harari fő tézise viszont egy pofonegyszerű ötlet, a test visszanyerésének követelése. A másikat mint élő, fizikai lényt, testi mivoltában átélni, beszélgetni szemtől szemben, face-to-face. „Az embereknek van testük. Az elmúlt évszázad technológiai fejlődése eltávolított minket saját testünktől. Elvesztettük azt a képességünket, hogy figyeljünk az illatokra és ízekre. Ma jobban érdekel bennünket, mi történik a cyber space-ben, mint az, mi történik a közvetlen közelünkben.” Nem csak szerelmünk szemébe jó nézni, megsértődünk, ha valaki kézfogáskor nem tekint ránk, a dumcsi végén megveregetjük a másik hátát, közben ujjbegyünk érzékeli, milyen zakó van rajta, élvezzük az érintést, az együttlét buborékát, ha csak távoli ismerősökként találkozunk is. Mindez nincs a mediális követőkkel való érintkezésben. Pláne ha valaki arra hajt, hogy több ezer követője legyen. Az ember maximum százötven másikat képes magához közellévőként számon tartani – mondja Harari.
Az ördög ügyvédjeként mondom: igen, ez mind szép, de a testközeli viszonyt is meg lehet unni. Végig kell hallgatnunk a másikat, aztán jöhetek én a magaméval, de előtte persze válaszolnom kell arra, amit ő mondott, s mindez fárasztó. És sokszor nem érdekel a másik ember, a haver, az ismerős, mert az élet rohanás, türelmetlenség, magunkba zártság. Mit érdekel engem az ő magánélete, hivatali balhéi, van nekem is elég.
Ráadásul olykor érzi az ember, hogy veszélyes is elmerülni a másik gondjaiban. Rá kell hangolódni, ami kemény meló, és utóélete is van, hazaviszem, mesélek róla, senki sem érti, próbálom elásni magamban, és tán meg is fogadom, hogy legközelebb nem leszek ilyen bizalmas. Nem is olyan régen még voltak testi-lelki jó barátaim, mindent megosztottunk egymással, és izgalmas volt a másikat belülről látni-átélni. Aztán elmaradtak, nem érnek rá ilyesmire, én meg szégyellem, ha nyitni akarok.
Magunkban is lehet beszélgetni: Én1 mesél Én2-nek, Én3 pedig figyeli, miről fecseg ez a két marha. Ma már úgy tűnik, hogy utoljára talán csak Racine drámáiban voltak bizalmas barátok, barátnők, pedig nagyon hiányoznak. Tudod, azok a drámai segédfigurák, akik a főszereplők körül lebzseltek, hogy a hősnek ne kelljen magában beszélnie. Nekem persze olyan barát hiányzik, akire örömeim, kudarcaim, titkaim, fájdalmaim is rábízhatom, mert ha elmesélem, máris megkönnyebbülök, nem kell cipelnem magammal azt, ami egyre nehezebb, és végül megkeseríti az életem. Amerikában ennek pótlására tartják az analitikust, aki tulajdonképpen műbarát, pár tízezer buznyákért meghallgat, te megkönnyebbülsz, és nem kell a kollégák, pletykások, irigyek előtt levetkőznöd a megnyugváshoz.
Az életnek pont ezt az ajándékát veszi el a társas média: kielégülést nyújt, hogy a Twitter párszavas üzenetében dadogok valami butaságot, és várom a like-jeleket. Hülyeségek, és mégis örülök, hogy legalább ez van. Felejtünk emberként viselkedni. Szép lassan zombik leszünk, s észre sem vesszük, annyira örvendezünk a mediális kínálat újdonságainak.
Ha a Facebookban úszkálókat jobban megnézed, azt látod, hogy egyfelől az önprezentációt gyakorolják, másfelől bejegyzéseiket arra használják, hogy kijátsszák magányukat. Lehet dicsekedni: sok ismerősöm van, tehát nem vagyok egyedül. A 20. század régi betegsége, a társas magány most álruhában tért vissza. Játszol, és nem vagy egyedül. Igazi barátod ugyan nincs, de felolvadsz az absztrakt közösségben. Régen ezt úgy hívták, hogy elidegenedés, s az ember önmagától is el tud idegenedni. A Facebook pont erre kínál gyógyszert. De nem akarom felmelegíteni ezt a kategóriát, Marx ma tabu. Csak említem, mert a jelenség régi ismerősünk. Hogyan tud az ember önmagától elidegenedni? Hiszen egybe vagyok zárva testemmel-lelkemmel, szellememmel, aztán mégis, mondja Hegel és Marx, leválok saját magamról. Hogy tudniillik nem az vagyok, akinek hiszem magam. Többnyire szerepeim vannak, amelyekben jól vagy rosszul érzem magam, de mégis azt hiszem, azokkal vagyok azonos.
Vallomásként kénytelen vagyok ideírni, hogy egyetemi óráim mentek tönkre a pad alatti online kell lenni mániától. Én dumálok, kiteszem a lelkem, vitázok azzal a pár sráccal, akit érdekel, de a társaság nagyobbik hányada a pad alatt kotorász… Még egy lapáttal rádobok az órára, hátha… De nem. Végül rájöttem, hogy ezzel a konkurenciával nem vagyok egyedül az egyetemen. A tanár és a diák hipnotikus kapcsolata látja kárát.
Zuckerberg kiáltványa naiv utópiának látszik, de az a pár ezer komment, amit a világ minden részéről kapott, mutatja, hogy itt hatalmi kérdés is rejlik. A társas média holnap már választásokat tud befolyásolni, a hashtag vezényli a bunkókat országon belül és kívül, kire adják a voksukat. A Facebook főnöke tudja, mit beszél. Elég veszélyes játékot játszik.
