Szerény hős Svájcból

„A svájciak fegyelmezettek, tapasztaltak, ismerik az embereket, összehangoltan, nyugodtan dolgoznak a legnagyobb veszélyben is. Bármennyire kicsinyesnek látszanak is sokak szemében – óriási eredményeket érnek el ezzel a módszerrel.” Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, gyermekek százainak megmentője jegyezte fel gondolatait 1944-ben. Az embert, aki e gondolatokra ihlette, Friedrich Bornnak hívták. Gabonakereskedőként élt 1936-tól Budapesten, aztán a Svájci Kereskedelmi Kirendeltség vezetője is lett. Megtanulta nyelvünket, s kitűnő kapcsolatai voltak befolyásos körökben.

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága 1944 májusában, az ország német megszállása után kérte fel a 41 éves üzletembert, vállalná el a szervezet budapesti képviseletét. Hivatásos elődje nem sokra jutott. Már azért sem, mert a Vöröskereszt sokáig azon az állásponton volt: mivel az üldözött magyar zsidók nem hadifoglyok, nem állnak a genfi egyezmények védelme alatt – így nem tehetnek értük semmit. A szükségből kinevezett új vöröskeresztes képviselő azután hónapok alatt olyan teljesítményt nyújtott, amely a szervezet történetének legfényesebb lapjaira kívánkozik.

A vészkorszak

Friedrich Born azonnal felmérte a tengernyi tennivalót – s hozzálátott.

A legjobbkor, hiszen nem sokkal hivatalba lépése után megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása. A brutális körülményeket, az emberek étlen-szomjan, hatvanasával marhavagonba kényszerítését először a budapesti zsidók sem akarták elhinni – írta a központnak küldött jelentésében. Majd jöttek a fővárosi fejlemények: a „csillagos házak”, a gettó. Max Huber, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke immár levélben fordult Horthyhoz az üldözöttek érdekében. „Sajnos nem volt lehetőség az embertelen cselekedetek megakadályozására, amelyeket senki sem ítél el jobban, mint lovagiasan gondolkodó és érző fajtám. Utasítottam a magyar kormányt, hogy a budapesti zsidókérdés megoldásáról maga gondoskodjék” – hangzott a kormányzó képmutató válasza.

„Fő érvük az, hogy az eljárásokért nem a magyar kormány a felelős, minden német nyomásra történik. A deportálásokat a németek szervezik, s a magyar csendőrök csak a legalacsonyabb szintű végrehajtó közeg” – írta Born. Aki jelentésében azt is feljegyezte, hogy „a magyar humanitárius intézmények közül egyik sem merészelt valamilyen formában nyilvánosan fellépni, vagy legalább az emberiesség nevében e szörnyűség ellen tiltakozni – a Magyar Vöröskereszt Egylet sem... Az egyházak sem voltak képesek közös, nyílt felhívásban fordulni a kormányhoz. Csak hosszú habozás után szánták rá magukat a különféle vallási irányzatok legfőbb szervei egyes, bizalmasan kezelt lépésekre.”

De léptek a külföldiek. Együtt az egyházak embereivel is, akik ezt kötelességüknek érezték, mint az idézett Sztehlo vagy Kelemen Krizosztom, a pannonhalmi főapát. Born és Sztehlo huszonhat gyermekotthont létesítettek, ahol csaknem hétezer gyereket bújtattak. A Vöröskereszt emberei járták a „csillagos” házakat, ahová a budapesti zsidókat zsúfolták össze, miután Horthy, megriadva Roosevelt és XII. Pius pápa figyelmeztetésétől, végül is Budapestről leállíttatta a deportálásokat. A fővárosi üldözöttek enni kaptak a szervezet konyháin. Sokan védlevélhez jutottak, különösen az októberi nyilas hatalomátvétel után.

Born a Vöröskereszt védelme alá helyezett nemcsak lakóházakat, hanem kórházakat, szociális intézményeket, minden lakójukkal, alkalmazottjukkal egyetemben. Vagy harmincezer embernek volt négynyelvű igazolványa, miszerint ő a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll. „Maga genfi protektorátust csinál Budapestből” – vetette oda egyszer fenyegetően a merész svájcinak Kemény Gábor báró, Szálasi külügyminisztere. Miután Born elérte, hogy – hivatalosan – még a nyilasok is tiszteletben tartsák a Vöröskeresztet és védenceit, védelme alá vont intézményeket vidéken is, Kassától Nagykanizsáig, Szombathelytől Gödöllőig.

Pannonhalma kincsei

Friedrich Bornt, aki a helyi német főboncoktól a „nemzetvezetőig” mindenkihez bejutott és protestált, nem lehetett elijeszteni. Ott volt, amikor kezdték az óbudai téglagyárból Bécs felé hajtani az ötvenezer budapesti „kölcsönzsidót” a német hadiiparnak. Nőket, gyerekeket, öregeket főleg. Vitt a nyomorultaknak ennivalót, és sikerült nem kevesüket kiszabadítania a halálmenetből. De volt Born szervezetének gondja másokra is. Segítette a Magyarországon menedéket kapott lengyelek ezreit, a szövetséges erők hadifoglyait.

Pannonhalma főapátja a front közeledtével – bölcsen – a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét kérte a páratlan műemlék megmentésére. Born megbízásából egy másik, ifjú svájci kereskedő, Benedikt Braunschweiler költözött oda. Elérték, hogy sem magyar, sem német csapatokat nem szállásolhattak be az apátságba. Szerencsére: feltűnhetett volna nekik, hogy a befogadott menekültek között zsidó gyerekek százai lapulnak, sokan anyjukkal. Túlélték. S megmaradtak a Szépművészeti Múzeum ott elrejtett kincsei.

Born az ostrom utolsó szakaszát a Várban, a Sziklakórház ápoltjai között töltötte. Hiába próbálkozott ismételten a németeknél azzal, hogy nyilvánítsák Budapestet nyílt várossá, mentsék meg a pusztító ostromtól. Infernális körülmények között élt, ahogyan jelentésében írta. Arról, hogyan próbáltak segíteni a rettenetes helyzetben szenvedő sebesültek százain, hogyan mentettek a Vár mélyén nőket, gyerekeket. S hogyan érte el, hogy a nácik robbantásaikkal ne ítéljék valamennyiüket halálra. A Vár „csodafegyverre” váró védői robbantásaikkal ugyanis meg akarták szakítani a Sziklakórház vízellátását, s elzárták volna őket a levegőtől.

A svájci a harcok elültével is maradt, és próbált tovább segíteni. Csorba János, a kisgazdapárti főpolgármester, Teleki Géza miniszter próbálta támogatni – ám a szovjetek hallani sem akartak róla. Gyanús, mert több német vízum is van az útlevelében... Átutazóvízumok persze – hogyan utazhatott volna másképp Zürichből Budapestre? Még szerencsés volt, hiszen ’45 szeptemberében Konstantinápolyon át hazatérhetett, miközben svájci, svéd diplomatákat Moszkvába vittek. Wallenberg és magyar segítőtársa nem is élte túl a deportálást.

A Duna partján

Aki azt hinné, hogy Genfben ünnepelték sok ezer ember megmentőjét, nagyon téved. Budapest megkeseredett hőséből megint kereskedő lett, aki még családjának sem beszélt soha arról, mit tett ’44-ben a Duna partján. Hatvanévesen hunyt el 1963-ban – s gyermekei csak 1987-ben ismerték meg apjuk történetét, amikor fát ültethettek emlékére a Világ Igazainak fasorában. Van már emléktáblája Pannonhalmán, s legutóbb kiállítás nyílt emlékére a Sziklakórház Múzeumban. Immár őrizzük hű társa, Sztehlo tiszteletes emlékét is. Az ő gyermekotthonait a rákosista hatalom persze elvette, aztán Sztehlo is Svájcban hunyt el, 1974-ben. Azok között a bizonyos kicsinyes emberek között, akik nagy tettekre is képesek. Majd szerényen hallgatva szenvedik meg a feledést.