Krajczár Gyula: Félpuha Brexit
Volt egyszer egy népszavazás arról, hogy Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága tartozzon-e a jövőben is az Európai Unióhoz, avagy próbálkozzon inkább egyedül, ahogy azt egyébként története nagy részében tette. A legnagyobb és legbefolyásosabb pártok arra szólították fel a brit embereket, hogy a maradást támogassák voksaikkal. Mindegyik alakulatban voltak rebellisek, akik változó hangerővel, de mérsékeltnek tűnő befolyással a szakítást támogatták, amely mögött igazán csak az amúgy törpének ható kis szélsőséges UKIP állt. Ehhez képest a brit emberek, pontosabban közülük a szavazók 51 százaléka a távozást, 49 százaléka pedig a maradást támogatta.
A fordulat után a maradást támogató miniszterelnök visszaadta a saját pártjának a megbízatását, s a helyére társai az egyébként szintén a maradást támogató addigi belügyminisztert jelölték. A kormány új feje ezután meghirdette a kemény, radikális távozás programját. Mivel divat lett a különös fordulat, az eredetileg a maradást támogató miniszterelnök kemény távozást kitűző elképzelésének meghirdetése után rég nem tapasztalt népszerűséget halmozott fel abban a közvéleményben, melynek egyébként a fele szintén a maradásra voksolt. Látva az elsöprő fölényt, a kormányfő rendkívüli választásokat kezdeményezett, gondolván, hogy az erős Brexithez így erős felhatalmazást szerez. Hát nem szerzett, eddigi többségét is elveszítette.
Könnyű lenne most azt mondani, hogy Nagy-Britanniától sem irigylem a saját népét, hogy a politikai elitjéről ne is beszéljünk. De sajnos – s ez itthonra is igaz – a pökhendi hozzáállás a probléma megértésében sem segít,
a megoldásról való gondolkodásig meg el sem visz. Van itt egy első probléma, nevezetesen a sorskérdések összefüggése a populus napi vélekedésével. Viszonylag sok intézmény épült fel a fejlettebb demokráciákban az ebből fakadó gondok kivédésére, de mintha magára a populizmusra tartósan nem számított volna a rendszer. Hogy az Európai Unióból való kilépésről szóló döntést intézményesen könnyebb keresztül vinni, mint mondjuk egy kamatemelést. (Itt most természetesen a fejlett intézményrendszerű demokráciákról beszélek, ne gondoljunk azokra, ahol a kamatemelést is könnyű.) Pedig tudhatjuk, hogy a demokrácia és a populizmus halálos kombinációja ölte meg az első demokráciákat is már az ókorban.
A második probléma – legalábbis felőlünk nézve – a Brexit.
Theresa May értelemszerűen a fideszes módszert választotta, miszerint bármi is a számszerű eredmény, ő győzött.
Nem mond le, s a vegyes pedigréjű északír párttal, a DUP-nek rövidített Demokratikus Unionista Párttal fog kormányt alakítani. A DUP eddig úgy gondolta, hogy puha Brexitet kell megvalósítani, a tory-k meg úgy, ugye, hogy keményet. Gondolhatnánk ebből, hogy akkor félpuha lesz. Valószínűleg azonban helyesebben járunk el, ha azt jövendöljük, hogy majd meglátjuk, hiszen mintha annak már semmi jelentősége nem lenne a mai Nagy-Britanniában, hogy eddig ki mit gondolt. Az igazi kérdés úgyis az lesz, mennyire szilárd álláspontokkal tudnak Brüsszelbe menni, s milyen erősnek tűnik ott majd a legitimitásuk.
A Brexit ügye, néhány hozzá kapcsolódó kérdéssel együtt felrobbantotta a hagyományos brit politikai kulturális térképet. Mindkét nagy pártot megosztotta, bár mindkét nagy párt ellenezte. Most is mindkét nagy pártot megosztja, bár mindegyik támogatja valamilyen formában. Korábban úgy látszott, hogy a problémát ügyesebben meglovagoló konzervatívok tartósan le tudnak szedni választókat a Munkáspártról. Publicisták már „vörös tory" körzetekről beszéltek. Hosszabb távon azonban a jelek szerint mindenkire igazán hatékonyan leginkább a saját hormonháztartása hat. A „vörös toryból" azonnal csak „vörös" marad, ha élőben tekinti meg egy igazi tory öltönyét és viselkedését, s azonnal megérti az illető szociális gondolkodását is.
Szóval a jelek szerint a brit választóknak nem tetszett az a harci kedv, amely May-t elöntötte pusztán attól, hogy ő lett a miniszterelnök. Némileg kiegyenlítették a rendszert,
s most hagyják, hogy miniszterelnökük akkor ne csak az európai falanxszal, hanem a rossz emlékű Ian Paisley tiszteletes által alapított, klíma-szkeptikus, abortusz-ellenes, az azonos neműek házasságát ellenző Demokratikus Unionista Párttal, újdonsült partnerével is megküzdjön.
