Sorsok alszanak minden éjjel az utcán
Már messziről észreveszem, mert kiszemelt, az ember pedig megérzi, ha nézik, koncentrálnak rá. Nem, sajnos nem egy fiatal, csinos nőről van szó, hanem egy öreg hajléktalanról. Összekulcsolt kézzel ácsorog a templom mellett, haja egyenes, sárgásősz, hosszú, sima bozontú (akárcsak Illés prófétának lehetett egykor), soványkás arcán vékony, faragott orr ül –borvirágoktól mentesen.
Élénk fekete, tompán, pajkosan, feketén villogó szemétől lefelé szinte teljes arcát óriás durvaszálú szakáll fedi (láttunk már ilyet, de hát valami mögé bújni kell), szemüveget visel, nőit, nagydarab, nikotinszín áttetszőt, horpadt mellén sok rétegben ruha ül, legfölül olyasmi szín kabát, amelyet még a Marsról is észrevesznek. Zavart, élénk ember.
Akármennyire viszolygok az ilyen csonka találkozások kellemetlenül feszélyező, fölöslegesen kelletlen érintkezésétől, mégsem kerülök lejjebb a járdáról – ugyanis egyetlen ilyen mozdulat, kitérés jobban kifejezné az idegenséget, megvetést, mint bármely szó. Nincs mit tenni, a két tér, a két aura tökéletesen különböző világával összeér. Megszólít – megállok. Idejében tisztáznám a helyzetet: tökéletesen hétköznapi szituáció, átlagos személyekkel. Egy 50-60 körüli (bár náluk nem lehet tudni), meglett, életet látott, mindennek terhét kuszált, lobogó tekintetében, málló hangjában, gyűrött arcában s kéztördelésében viselő ember – és egy 20 éves, sebes léptű ficsúr, akinek (meglepő módon) épp jó kedve van, ezért könnyű, magabiztos, hanyag és mélyenszántó (bár ez talán már túldimenzionálás).
Szóval szemkontaktusa megragaszt, ezúttal nem robogok el szemlesütve, és ezt mondja: „Bocsi, bocsánat… ne haragudjon, tudod, uram, felismerem, okos ember vagy (még ez is lehet, de ez ruhámból biztos nem derül ki), meg józan (ez már kiderülhet)… nem iszol pálinkát, meg fröccsöt – pedig jó az… de hát látod… nyavalyás vén csirkefogó vagyok… de most már… nem kertelek… tudod, az előbb kocsmában vótam (még mindig nem mondja, mit akar, bár mind a ketten tudjuk)… biztos érzed is – hha-khhha (és odalehel)… persze mit is tegyek én már… te fiatal, neked lehetőség…élet (tudná hányszor nevezem életnek életem)… az az igazság…”
Nem gyötöröm tovább; a hallgatag a legbarbárabb bíró. Adok neki egy százast – nem szoktam, de szimpatikus (azt hiszem, nincs is más apróm).
„Áldjon meg a Jóisten, uram!” Erre én is fölvidulok, beszélni kezdek. Jobb néha látni a világot, mint dinamikusan elsétálni fölötte. Aztán inkább ő mesél, én hallgatok. (Vannak ilyen emberek, akik minden különösebb ok nélkül mondani kezdik – ők azok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot?) Még mielőtt elfelejteném, újból úrnak szólít – engem, a srácot, aki, igen, épp hosszú, fekete szövetkabátban van, ami 20 méterről talán tényleg elegáns. De mégis gyomromba vág a szituáció leplezetlen leleplezettsége: ahogy szinteket mar ember és ember közé az öltözet, a sietség mértéke, a ráncolt homlok vagy a nyílt tekintet – az objektív sablon, mely semmit nem árul el, de az átlag átlagosságának egyszerűsítése miatt használjuk. Ahhoz, hogy alkoholista légy, vagy hajléktalan, már egy teljes élet, történet, jellem; vagy csupán egyetlen esemény, gyengeség elég?
Nála igen. Nem buta ember. Érdeklődésre színes, szereti a zenét, hosszan hegedült (nem is akárkikkel), remek volt futballban (bérlakást kapott érte), ráadásul olvasott valaki – tudom meg mindezt. Csak minderre rátelepedett az ivás sorvadt, fülledt fátyla, az ideges, szorongó, lassan már meg-megszokott kicsinységérzet, a gyengelelkűség. Ami miatt soha nem fogja tudni saját értékrendjéhez igazítani a dolgokat, s ugyanígy meghajol majd az objektíva hazug palástja, színfala előtt, és soha nem fog egy hibát beszüntetni, mert ha már egyszer megtörtént… Mert tettem vagyok – mondhatnánk –, meg gondolatom, érzelmem, fantáziám, de valóban, elsősorban a tett: ez viszont, ha nehézkesen is, mégis változni tud. Valószínűleg mégsem teszi majd soha. Pedig látottabb ember ő, csupán kiszolgáltatottabb, maga miatt. Apám mondaná erre, hogy az ember nem tudja átlépni saját árnyékát – mely gondolatra először hanyatt estem; aztán felderengett, hogy hátha csak háttal állunk a Napnak. Ki tudja?
Persze mindenkinek megvan a maga csendes tragédiája, neki egy asszonyság – ahogy vigyorogva mondja – mondjuk, hogy megéri-e, ezt már sosem tudjuk meg. Van lény, akiért igen, van, akit csak oknak teszünk meg, aztán hordjuk ebbe a zsákba teljes énünk sitthalmazát. Különben igen szórakoztat… Nem mondom, figyelni kell a kissé asszociatív, képeket színük alapján összemosó életútra, a totális váratlanságra, kiszámíthatatlanságra. (Hogyne, nagyjából az ellentétem – hogyan is számolhatnék olyannal, ami nem vagyok, mikor még magammal sem tudok?) Ám érdekes módon ez az ellentét talán leginkább csak a megfogalmazódás ellentéte, nem az anyagé – ugyanolyan félelmek, hasonló csalódások, apró, nagyszerű örömök, tompa napok, óriási lélegzetvételek. Adok neki épp, most már lágy hallgatásommal, vagy csak fölszippantom életét, s ezzel kihasználom? No, ez a kérdés hajszálon múlik; viszont tényleg élvezem a jelenség minden tekintetben vett váratlanságát – a tiszta élvezet pedig már az őszinteség kapuja, a valós irányulás jele.
A cikk folytatását a Mindennapi Pszichológia
oldalánolvashatja!
