Miért Obama?

A világ két legbefolyásosabb gazdasági-üzleti lapjának, a nem amerikai, de Amerika mérvadó köreiben is zsinórmértéknek számító londoni Financial Times és a The Economist Obama mellett letette le a voksát. Igaz – mindkét lap által bevallottan – kevesebb lelkesedéssel, mint 2008-ban tették, de vak, aki a paradoxont nem látja. A két versengő közül a republikánus Mitt Romney az, aki közelebb áll az üzleti világhoz, jobban érti a kapitalizmus természetrajzát, s önnön példájával, saját sikereivel illusztrációt is szolgáltat ahhoz, hogy egy vállalkozást miként lehet a kudarcokból talpra állítani. Filozófiájában liberális szabadkereskedő, esküdt ellenfele az állami intervencionizmusnak.

Kampányában Obama ezt az embert – szándékos túlzással – milliárdos kapitalista ragadozónak festette le. Az elnök és környezete, továbbá kampánystábja a választási hadjáratban nem sok szeretetet vesztegetett a tőkére; nem egyszer odáig is elmentek, hogy az amerikai átlagembert, az utca emberét, a kisembert, a munkát, tisztes fizetést kereső állástalant a kapitalizmus áldozatának fessék le. A tőke populista ostorozása – az Economist szellemes megfogalmazásával élve – majdhogynem az Obama-tábor második természetévé vált.

Ha minden olyan egyszerű volna, mint amilyennek első pillantásra látszik, akkor itt valódi paradoxonról beszélhetnénk. Finoman szólva sem tűnik magától értetődőnek a rokonszenv, amely az imént említett két londoni lapóriás felől Obama felé sugárzik. Csakhogy se a Financial Times, se a The Economist nem foglalkozott a két jelölt gazdaságfilozófiájának összevetésével, hanem azt vizsgálta: melyikük kezében érezheti magát nagyobb biztonságban Amerika – és talán a világ. Abból vizsgáztatták Obamát, az elnököt, amit a neve mellé-mögé lehet írni, egyszóval: teljesítményből; és abból ellenfelét, amit az az előválasztáson és a kampányban nyújtott: hitelességből. Obama ezen a vizsgán átment, Romney megbukott. Inkább látszat-paradoxonról beszélnék tehát.

2008-ban az Egyesült Államok első fekete elnöke a „Változást!” mindent elsöprő jelszavával egy romokban heverő országot vett át. A romokat elődje, az országot nyakig eladósító George W. Bush és a pusztító pénzügyi válság hagyta hátra. Obama hervadhatatlan érdeme, hogy amikor mindenki a 20-as, 30-as évek nagy gazdasági világválságának újraéledéséről beszélt, átnyomott a Kongresszuson egy közel 800 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot és sok-sok milliárddal talpra állította az amerikai ipar ékkövét, a detroiti autógyártást, munkahelyek százezreit mentve meg ezzel. Ugyancsak az ő érdeme a Wall Street (mérsékelt) megregulázása és az évtizedek óta késlekedő egészségügyi reform, amely legalább 30 millió, betegbiztosítás nélküli amerikai alá tett biztonsági hálót. Ma az amerikai gazdaság már talpra állóban van, de még mindig nagyon sok a munkanélküli, tátongó a rés az állami adóbevételek és kiadások között, a globalizáció pedig óhatatlanul bele-belemar a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásáról szóló „amerikai álomba”. A legrosszabbat azonban 2008 és 2012 között, alapjában az állami intervencióknak köszönhetően, sikerült elkerülni. (Lábjegyzet: hogy az Obama-féle „nagy állam” milyen jó is tud lenni az embereket magukra hagyó, konzervatív „kis állammal” szemben, abból a minap – az elnök óriási szerencséjére – a Sandy hurrikán által okozott károk felszámolása adott leckét. Semmi se működne, működött volna szövetségi források mozgósítása nélkül – még New Jersey vadul republikánus kormányzója is fejet hajtott Obama aktivitása előtt, melynek éles kontrasztját a Bush elnök által 2005-ben, a Katrina hurrikán New Orleans-i rombolása után mutatott közönnyel, vagy lustasággal csak az nem érzékelte, aki nem akarta.)

Obama megmutatta, hogy tud válságot kezelni. Sajnálatos módon azonban arról, hogy a meglévő problémákkal mit kezd, azaz miként kerül Amerika fenntartható növekedési pályára, kampányában keveset vagy éppen semmit se mondott. Mindkét oldalon arról szólt az egész kampány, hogy miért ne szavazzatok az ellenfélre; nem arról, hogy miért rám? De ez még mindig jobb volt, mint a Romney-féle alkímia. A legjobb vagy legrosszabb republikánus hagyományok szellemében – akár saját ösztöneivel is szembemenve – Romney adócsökkentést ígért először a leggazdagabbaknak, majd mindenkinek; kilátásba helyezte a katonai kiadások 20 százalékos emelését, más (vélhetően a legszegényebbeket sújtó, pazarlónak gondolt, szociális) kiadások ezzel egyidejű megnyesését, az állami bürokrácia leépítését és mindezek elvégzésével a központi költségvetés kiegyensúlyozását. Ugyanezzel a recepttel kísérleteztek mindazok, akik doktrinér hevülettel hirdették, hogy a gazdasági aktivitást és a belső keresletet csakis adócsökkentéssel lehet felpörgetni – s e kísérleteknek rendre totális eladósodás lett a vége.

Ha csak ez volna a baj Romneyval, még rendben is lenne, de a republikánus elnökjelölt az előválasztások idején – kizárólag azért, hogy ő nyerjen – olyan kőkemény, ultrakonzervatív programmal állt elő (legyen szó adókról, abortuszról, bevándorlásról, kisebbségekről), amivel rácáfolt önnön politikusi előéletére, majd amitől, immár megválasztatván jelöltnek, folyamatosan eltáncolt, a politikai közepet keresve. Így fordulhatott elő, hogy ma már szinte senki sem tudja, Mitt Romney sok arca közül melyik az igazi. Nincs szinte egyetlen téma sem, amelyben ne lett volna két, egymásnak ellentmondó, ma könnyen a fejére olvasható véleménye, és ilyenformán könnyen kimondható róla az, amit a Washington Post ki is mondott: lenézi a választókat. Eleve azt feltételezi róluk, hogy rövid az emlékezetük és nem tudnak számolni. Lezárható ez a gondolatsor azzal a jelenséggel, hogy féltucat állam republikánus kormányzói és törvényhozói a regisztrációval és a korai szavazás intézményével „virmanolnak”: igyekeznek annyi potenciális Romney-ellenes szavazót kiszorítani a jogosultak köréből, amennyit csak lehet. Ezért a New York Times szerint Romneytól magát a demokráciát kell védeni.

Úgy szokás mondani, az amerikai választót nem érdekli a külpolitika, de amíg Amerika háborúzik, addig igenis érdekli. Nem maradhat jutalom nélkül, hogy Obama „levadászta” Oszama bin Ladent, kivonta csapatait Irakból, visszavonul Afganisztánból, és az övére tűzte két arab diktátor, Mubarak és Kadhafi skalpját. Romney azzal akar túltenni rajta, hogy megtámadná Iránt, kritika nélkül támogatja Izraelt és akár kereskedelmi háborút indítana az „árfolyamcsaló” Kína ellen. A konzervatív amerikai jobboldalon ezek népszerű vállalkozások, de darabjában is, együttesen is kiszámíthatatlanul kártékonyak tudnának lenni, kivált ami az ugyancsak vezetőváltás elé néző, tehát labilitása folytán dupla elszántsággal küzdő – és Amerikának folyamatosan hitelező – Kínát illeti. Ceterum censeo: már csak ezért is jobb kezekben van az Egyesült Államok, ha az a kéz Obamáé.