Magyar kormányok, magyar sajtótörvények

Hogy a közönség érett-e a sajtószabadságra, Magyarországon 1848-ban kapott érvényes választ. Akkor mondta ki törvény: gondolatait sajtó útján bárki szabadon terjesztheti – tudniillik bárki, aki ki tudja fizetni a lapalapításhoz szükséges tetemes pénzbiztosítékot. És mivel a kiegyezés után ismét az 1848-as törvény szabályozta a lapok működését, a zsurnaliszták évtizedekig nem engedtek a negyvennyolcból.

Először Lónyay Menyhért miniszterelnökben ötlött fel (1871-ben), hogy némiképp szigorítani kellene a törvényt – annak ellenére, hogy hazánkban akkor még nem is léteztek illusztrált napilapok. Ezek olyan orgánumok voltak (lettek), amelyek üzleti alapon próbáltak működni, azaz az „alantasabb” igényeket kielégítve magasabb példányszámot akartak elérni. Szaftos-véres bűnügyekről számoltak be, metszeteket közöltek családi drámákról, rablógyilkosságokról és kivégzésekről, akár az ítélet végrehajtását is megelőzve. (Csak képzeljük el: az elítélt átfutja a reggeli lapot, megtekinti benne saját kivégzését. Vajon mit gondolhat a hírlapi kacsákról?) Kiadóiknak ezek a lapok nem hozták meg a várt sikert, ám a valóban nagy példányszámok ideje egy évtizeden belül elkezdődött.

Bár nem teljesen pontos, de egy olcsó poént megér: a tömegsajtó és a „szenzációhajhász” bulvárlapok megjelenése a sajtóellenességet is tömeges foglalatossággá tette. A társadalom erkölcsi romlása miatti aggodalom sokakat cikkírásra ösztönzött, és egyre több politikust ragadott magával. Ők kedvtelve bírálták korruptságuk miatt az újságírókat, szerkesztőket, és olykor-olykor szigorú fellépést követeltek. A századfordulótól új sajtótörvényeket tervezgettek, és – két panamázás között – szomorúan kérdezték: meddig tűrjük még a sajtó szennynagykereskedését? Hová lettek a régi jó erkölcsök? (Ez még akkor történt, amikor az urak nem panamatalicskával hordták haza a közpénzt, hanem panamakalapszám. Az újságok pedig megírták. Némelyek szerint éppen ez volt a baj.)

Ilyes szomorkodások késztették 1907-ben is arra a kormányt, hogy megpróbálja „kijavítani” (értsd: szigorítani) a sajtószabályozást. Ez az újságírókat, kiadókat „csatasorba állította, egy táborba tömörítette, bármilyen politikai hitvalláson voltak is... mert a sajtó szabadságát látták veszedelemben” – olvasható az 1908-as Újságírók könyvében. A szociáldemokrata Garami Ernő és a liberális Vázsonyi Vilmos mellett a konzervatív Rákosi Jenő, a főrendiház tagja, a Budapesti Hírlap tulajdonos-főszerkesztője is tiltakozott. Úgy vélte, hogy Jókai Mór korának „régi sajtója” sem volt jobb, mint a „mai”, és kimondta, hogy min kellene nyugodnia az új törvénynek: a sajtó legyen teljesen szabad, az újságíró legyen teljesen felelős.

Akkor, vagyis Wekerle Sándor koalíciós kormányának idején a jogszabály nem készült el, de a tervezgetés folytatódott. És folytatódott Khuen-Héderváry Károly és Lukács László miniszterelnöksége alatt is. Emiatt nem kellett a nulláról indulnia Tisza Istvánnak, aki pár hónappal kinevezése után a törvényhozás elé is terjeszthette tervezetét.

Az 1914. évi XIV. törvény újra egységbe tömörítette a zsurnalisztákat, noha a jogszabály nem tartalmazta mindazt a szigorítást, amit ők beleláttak. Például nincs benne a vélemények kötelező helyreigazítása: csak valótlan tények közlése és a „való tények hamis színben feltüntetése” esetén kellett közölni az érintett hatóság (és nem minden politikus) közleményét. Ráadásul az ilyen ügyekben bíróság mondta ki a végső szót. Az azonban tény, hogy az új szabály tartalmazott szigorításokat: az előbb említett esetekben például a helyreigazítás valótlanságát „nyomban” kellett bizonyítani, azaz az újságíróknak a közlés pillanatában az összes bizonyítékkal rendelkezniük kellett. A zsurnaliszták viszont nem mérlegeltek, nem nézték a finomságokat: a sajtó államosításáról beszélve lényegében egységesen opponálták a törvényt, mert az korlátozta a lehetőségeiket és jogaikat.

Azután jött a világháború, a polgári forradalom, a Tanácsköztársaság, és idővel belovagolt Budapestre Horthy Miklós. 1919–1920-ban lapokat tiltottak be és cenzúráztak, újságírók kerültek börtönbe. 1921-ben megszületett az államvédelmi törvény (utóbb hívták rendtörvénynek is, lévén célja az állami és társadalmi rend „hatályosabb” védelme), majd eltörölték az újságok előzetes ellenőrzését. Megkezdődött a konszolidáció – az az időszak, amikor az újságírók és szerkesztők meg a lapkiadók visszasírták Tisza István sajtótörvényét. Pontosabban úgy vélték: adott helyzetnél még az is jobb lenne. Különféle rendeletek, azaz a törvénynél alacsonyabb szintű jogszabályok ugyanis még az 1914-ben biztosított szabadságot is korlátozták: a belügyminiszter a cenzúra eltörlése után is felfüggeszthette, betilthatta lapok megjelenését, illetve csak a miniszterelnökség politikai engedélyével lehetett újságot alapítani. Vagyis ha valaki lapot kívánt kiadni, a miniszterelnökség sajtóosztálya bekérte az illetékes főispán vagy hatóság szakvéleményét arról, hogy „a tervezett lap megjelenése közérdekből kívánatos és szükséges-e”, és hogy a kérvényezők „a lap nemzeti irányát kellőképpen biztosítják-e”.

Rendelettel törvényt fölülírni nem túl elegáns megoldás, de lehetséges volt, ugyanis a sajtószabályozás szempontjából akkor is és később is „kivételesnek”, azaz háborúsnak minősült a helyzet („Törvényünk háborús még” – írta József Attila). Bethlen István kormánya mégis több javaslatot terjesztett be a sajtótörvény módosítására. 1921-ben még a Teleki-kormány alatt elkészült tervezetet (erről írta a The Times: brutális és reakciós), utána meg már saját, igaz, az előzőtől nem sokban különböző koncepcióit. Jellemzőjük, hogy egyikből sem lett törvény, és hogy a Tisza-féle, túl liberálisnak tartott megoldáshoz képest erőteljes szigorításokat tartalmaztak; a minimum a lapalapítás és a lapkiadás említett kormányzati korlátozása volt.

Bethlen István kormánya utoljára 1929-ben állt elő ilyen javaslattal: akkor már a kivételes jogokról lemondott volna, ha cserébe csökkentheti az újságírók és bizonyos baloldali lapok mozgásterét. Ez újra összehozta a jobb- és a baloldali zsurnalisztákat. (Kivétel: a szélsőjobboldal.) A katolikus napilapok szerkesztői és kiadói ugyanúgy tiltakoztak, mint a liberális újságírók, az ügyvédi kamara vagy Degré Miklós, a budapesti ítélőtábla elnöke, a felsőház tagja. A miniszterelnök kedvenc lapja, a konzervatív-liberális Pester Lloyd védelmébe vette a Népszavát, amely ellen e törvény két lényeges pontja irányult. Az újságírók döntő többsége úgy vélte ugyanis, hogy közöttük „csak” világnézeti, politikai különbségek lehetnek – a sajtószabadság viszont közös ügyük. Olykor igen csúnyákat írtak egymásról, de közös szervezetekben védték érdekeiket.

A kormányok az 1914-es sajtótörvény szigorítását Bethlen után is tervezgették. „Sikert” azonban csak Darányi Kálmán ért el, 1938-ban.

De ez, ahogy mondani szokták, már egy másik történet.