In memoriam Mark Palmer

Az a bizonyos „három nap” szinte kísérteties. 1986. december 5–6-án Eörsi István író lakásán nagy ellenzéki konferencia emlékezett meg az ’56-os forradalom harmincadik évfordulójáról. Három nappal később megérkezett Budapestre egy roppant fotogén, állandóan csokornyakkendőt viselő, hölgybarát és teniszező, 45 éves amerikai úr, Mark Palmer. Az új nagykövet. Aki aztán szinte gátlás nélkül vetette magát bele a rendszerváltás felé tartó vagy sodródó ország belügyeibe. Sietett intim jó viszonyt kialakítani az Eörsi-féle rendezvény résztvevőivel, jórészt a későbbi SZDSZ politikai és szellemi kiválóságaival. Valóban nem voltak gátlásai.

A dolgok íze

Palmer személyében – ellentétben a későbbi gyakorlattal – hivatásos, a Külügyminisztériumban akkor már huszonkét éve szolgáló diplomata vette át az amerikai nagykövetség vezetését. (Amikor Magyarország „fontos” volt, mindig hivatásosok jöttek Budapestre; amikor nem, akkor az elnök politikai barátai.) Washingtonban az immár gorbacsovi Szovjetunió és Kelet-Európa szakértőjének számított, egészen a helyettes államtitkárságig vitte szakterületén, de ismerték úgy is, mint Reagan elnök és Kissinger külügyminiszter alkalmi beszédíróját.

(A képzelet néha szárnyalni tud. Reagan 1982-ben a brit parlamentben, majd 1983-ban odahaza egy vallási összejövetelen mondta el nevezetes beszédeit arról, hogy a marxizmus–leninizmus „a történelem szemétdombjára” kerül, és a világok harcában „a gonosz” elbukik, meg hogy a Szovjetunió „a gonosz birodalma”. Haraszti Miklós egy hete azzal hódolt az elhunytnak a Népszabadságban, hogy ama „westminsteri beszédet”, amelyre Reagan mindmegannyi beszéde közül – valóban – a legbüszkébb volt, Palmer írta. Sem ezt, sem azt. Mindkettő az elnök hivatásos beszédírójának, Anthony „Tony” R. Dolannek a műve.)

Okos és tájékozott ember lévén, az új nagykövet megérezte az eljövendő dolgok ízét. Alighanem úgy döntött, hogy a maga eszközeivel siettetni fogja a változásokat. Ehhez azonban az akkori ellenzékkel fölvett kapcsolatok nem voltak alkalmasak. A „rendszeren belül” kellett partnert találnia. Palmer talált is: a reformkommunista szárnyhoz képest „keményvonalasnak” számító Grósz Károlyt, aki fél évvel a nagyköveti beiktatás után a budapesti pártbizottság első titkárának tisztéből a kormányfői székbe katapultált. Annak ugyan nem lelni nyomát, hogy Palmer mennyit olvashatott ki Grósz gondolataiból, de tény, hogy a nagykövet az akkor épp egy éve kormányzó (s időközben a párt élén Kádár örökébe lépő) Grósznak 1988 júliusában csodás amerikai körutat szervezett.

Reagan vendégeként Grósz körbeutazta az államokat, cégbirodalmak vezetőivel találkozott, lakosztályaiban (amelyeket olykor megosztott Palmerrel!) bankárok, politikusok adták egymásnak a kilincset – közöttük Nixon volt elnök is, aki hivatali idejében már támaszkodni tudott egy fiatal diplomata, nevezetesen Mark Palmer tanácsaira. Grósz cserében ki akart tenni magáért, egy kicsit sem a „fehérterroros” énjét mutatta. Olyasmiket mondott, hogy alig várja már egy amerikai vállalat százszázalékos tulajdonszerzését egy magyarban! (Ad notam: ekkor már gőzerővel folytak az átalakulási és társulási törvény előkészületei, látni való volt, hogy az ötvenszázalékos limit nem marad fenn.) És ezt komolyan is gondolta. Még a „fehérterroros” beszédben (1988. november) is a magyar tőkeállomány egyharmadának nyugati kézre juttatásáról vizionált...

Márciusi séta

1989 februárjában az MSZMP elébe ment az elkerülhetetlennek: lándzsát tört a többpártrendszer mellett.

Innentől fogva nem volt adminisztratív akadálya annak, hogy Mark Palmer nyilvánosan is pártfogásába vegye az ellenzéket. Óriási feltűnést keltett, hogy 1989. március 15-én a „hivatalos” ünnepséget elkerülő, alternatív módon ünneplő ellenzékiekkel együtt gyalogolt (egy szemtanú szerint majdnem „rongyokba öltözve”, sehol egy csokornyakkendő) Budapest utcáin, hídjain. A rendőrség a sétát mosolyogva szemlélte, munkásőrt – a hagyományos „biztosítót” – egy szálat sem lehetett látni, állítólag Palmer „eljárt” evégett.

De téved, aki azt hiszi, hogy a nagykövet ezzel „verte ki a biztosítékot” a magyar hivatalosságnál. Gesztusa a diplomáciai hagyomány szerint merőben szokatlan volt ugyan, ám Horn Gyula külügyminiszter nem emiatt panaszkodott James Bakernek, a Reagant felváltó Bush elnök külügyminiszterének Palmer aktivitása miatt. (Úgy tudni, levelet írt. A panaszkodás biztos, a levélnek nincs nyoma. Kovács László, Horn bizalmasa sem tud róla, más sem.) A tényleges ok az, hogy Mark Palmer nem tartotta nagyra az MSZMP reformereit, a „párt belső ellenzékét”; Magyarország jövőjének kulcsát az SZDSZ és a Fidesz (sokkal kevésbé az MDF) kezében vélte látni. Ebből adódóan dokumentálható: „széttartó utak” keletkeztek a Fehér Ház, Baker és Palmer között. Előbbiek tétjeiket a reformkommunistákra tették (ez Lengyelországban akkor már remekül bejött, hála Jaruzelskinek, Rakowskinak, Kiszczaknak); Palmer majdnem közönyös volt a Nyers–Pozsgay–Horn-féle szárny iránt, az SZDSZ-t és a Fideszt pátyolgatta. Amikor Bush Varsóból jövet 1989 júliusában Budapestre érkezett, Palmernek gondja volt rá, hogy az elnök a nagyköveti rezidencián az ellenzék vezető képviselőivel is találkozzék.

Roppant érdekes, hogy idősebb Busht magasztaló írásában (Komment.hu, 2012 nyara) hogyan értelmezte ezt a találkozót Schmidt Mária történész. „Bush felismerte, hogy az eseményeket már nem az óvatos és beijedt pártvezetők, hanem a türelmetlen és eltökélt ellenzékiek határozzák meg.” Szó sem volt semmi ilyesmiről. Nemhogy „felismerte” volna, épp ellenkezőleg. Egy 2006-ban készült interjúban a húsz évvel korábbi elnök és – egyébként fideszes – kérdezője között a következő párbeszéd zajlott le (magyarul az Elbeszélt történelem című, Heltai András szerkesztette kötetben olvasható). „[Kérdés:] Mit mondott Budapesten az ellenzék képviselőinek? Bátorította-e őket? Gondolt arra, hogy ezek az emberek egy-két éven belül hatalomra kerülhetnek? [Válasz:] Nos igen, de őszintén szólva nagyobb benyomást tett rám egyes kommunista vezetők vágya a változásra, arra, hogy megszabaduljanak a Szovjetunió uralmától [sic!]. A magyarországi ellenzéki csoportok jó szándékú, jó érzésű emberekből álltak, örömmel találkoztam velük, de beszélgetéseink után nem láttam egészen világosan, hogy szervezett erőt jelentenek-e a változásra. Amit tudtunk és éreztünk, az volt, hogy Magyarország akkori vezetői változást akartak. Igen, a kommunisták.”

Ellentétben tehát a nem tudni, mire támaszkodó, de facto hamisító történész nézetével, nem a magyar pártvezetők óvatoskodtak, hanem az amerikai elnök és környezete. (Ezt – Horváth István volt bonni és bécsi nagykövet szívélyes közlése nyomán – anekdotikus formában is elő tudom adni. Amikor Bonnba eljutott Ceauşescu bukásának híre, az ottani amerikai nagykövet magyar kollégájának előadást tartott arról, hogy noha a dominók sorban dőlnek le, a Szovjetunió is él, a Varsói Szerződés is él, Jalta – Európa két befolyási övezetre osztása – is él. Amikor tehát a fideszesek „Szabadíts meg bennünket Jaltától!” táblákkal várták Busht pár hónappal korábban, árnyékra vetődtek.)

A történet vége egyszersmind a sztori legérzékenyebb pontja. A legendák nem igazak. Nem az előbb említett „széttartás” miatt mondott le (lemondott, nem hívták vissza, nem lett kegyvesztett) 1990 januárjában nagyköveti posztjáról Mark Palmer, hanem azért, mert összeférhetetlenségi ügybe keveredett. Vezérigazgatói állást vállalt a Ronald Lauder féle Közép-európai Fejlesztési Társaságban (CEDC), és úgy gondolta, hogy pár hónapig még nagykövetként alakítgathatja majdani üzleti vállalkozásait. Hm. Erről Washingtonban „lebeszélték” – fogalmazzunk finoman. Ő értett a szóból, és nyomban le is mondott. (A teljes történet a The Washington Post 1990. január 27-i számában jelent meg.)

Veszély, realitás

Ezután Magyarországgal kapcsolatban kevés jó élménye volt. A Horn-kormány jogtalanul „elkaszálta” a CEDC („Baló-féle”) kereskedelmitévé-pályázatát (Írisz TV), holott az nyertes volt. Idegenkedve szemlélte az első Orbán-kormány minden lépését, és mire a második is „eljött” (2010), a nagyon demokratikus érzelmű Palmer már újabb egypárti diktatúrától kezdte félteni Magyarországot, fölfestette, hogy akár ki is rúghatnak bennünket az Európai Unióból, végül pedig Charles Gati és Haraszti Miklós társaságában (médiatörvény!) indítványt tett a Szabad Európa Rádió magyar adásainak újraindítására. Élete végső szakaszában egykori idolja, Orbán Viktor („tisztelem, de már nem értem őt”) utálata kísérte. Volt tudniillik egy ma már profetikusnak mondható látomása, amelynek egy évvel ezelőtt, a Népszabadságnak adott interjújában adott hangot: „Magyarország elszigetelődése már nem elvont veszély, hanem realitás. Ha Magyarország megint Oroszországtól akar függeni, akkor persze jó úton halad.”