Gittegylet

Majdnem napra pontosan egy év telt el azóta, hogy Matolcsy György váratlanul viszahívta a korábban nagy elánnal „kipaterolt” IMF-et Magyarországra, amikor közös hódmezővásárhelyi látogatásukon Lázár János felszólította a nemzetgazdasági minisztert: „Ma is igyekezzék valami olyat mondani, amivel a gazdaságtörténetbe beírja a nevét.” Mindenesetre a videofelvétel tanúsága szerint Lázár kétértelműen végigsomolyogja, amint a miniszter egyre jobban felpörög, és ráönti közönségére mára elhíresült hagymázait, kezdve a pogácsaként elfogyasztandó adósságszámoktól a japán-magyar rokonság bizonyságául felhozott pöttyös fenekű gyerekekig. A kérdés persze nem az, vajon miért beszél Matolcsy folyamatosan ilyen elképesztő sületlenségeket mind a nemzet-, mind a világgazdaságról – ez még egy közgazdának is mentális magánügye maradhatna, feltéve, hogy nem felelős pozícióból traktálja hallgatóságát. Csakhogy miniszterként nem lehet ilyen kiapadhatatlanul kínos bohócériával felsőbb jóváhagyás nélkül szerepelni. Vagyis ez a mértéke vesztett hablatyolás minden kétséget kizáróan Orbán Viktor politikai szándéka szerint való, másként Matolcsy már rég nem lenne a színen.
Hogy mi szüksége a miniszterelnöknek erre a minden szinten és fórumon kiröhögött s ezért az egész kormányzást lejárató előadássorozatra, amely ráadásul egyfolytában sértegeti az ország nélkülözhetetlen gazdasági és pénzügyi partnereit – jobbára tehát azokat, akik egyelőre még finanszírozzák a mind gyengébb lábakon álló, recesszióba süllyedt vircsaftot –, az józan elmével ugyan felfoghatatlan, de azért születnek rá magyarázatok. Az egyik szerint Orbán maga is bevette az unortodoxia jegyében meghirdetett sületlenségeket, és élvezi a Nyugat értelmetlen, ám annál lankadatlanabb fricskázását; már csak azért is, mert ez a hangvétel lényegében egybevág a sajátjával. A másik úgy szól, hogy a kormányfő pontosan tudja, mekkora marhaságokkal szórakoztatja Matolcsy a közvéleményt, de azt hiszi, hogy ez a show elámítja a gazdaság dolgaiban amúgy járatlan embereket, és azt a képzetet kelti bennük, miszerint itt egy kivételes tehetség rendkívüli lépéseinek lehetnek tanúi – íme: ez a sajátos magyar út.
Az első verzió jobban sántít, mint a másik, de összefüggnek. Egyrészt minden jel arra mutat, hogy Orbán Viktor az ő külön ösvényén rendre elmegy ugyan a falig, még bele is veri a fejét, de amikor megtapasztalja, hogy az a keményebb, minduntalan visszahátrál a közgazdaság hagyományos, ha úgy tetszik, ortodox szabályai közé, és még mielőtt saját rendszere ráomolna, eleget tesz az unió meg a piac követelményeinek. Ennek elfedésére szolgál azonban a függetlenségi harc, a „visszavert támadások” retorikája, amire Matolcsy képtelen handabandázása még csak ráerősít, bár hatása mind szűkebb támogatói körre korlátozódik. Az egész staffázs arra kell Orbánnak, hogy takarásában véghezvihesse legfőbb célját, a totális hatalomkoncentrációt – ami természetesen együtt jár a vagyoni pozíciók lehető legnagyobb mértékű „kiszervezésével” a klientúra számára.
Ebbéli törekvésében azonban nyilvánvalóan tönkreteszi az országot. A dilettáns gazdaságpolitika eddigi rombolása olyan mértékű fiskális konszolidációra kényszeríti, amely szükségképpen leépíti a társadalmi ellátórendszereket, megöli a növekedést, és fenntartja a szociális krízist. 2014-re a rezsim feléli utolsó politikai tartalékait, de ha a Fidesznek mégis sikerül kormányon maradnia, a következő ciklusban minden tekintetben bevégzi Magyarország annektálását.
Tehát valamennyi korábbi választáshoz képest nagyobb lesz a tét. Ezért nem kerülheti meg másfél év múlva történelmi felelősségét az ellenzék: nemcsak le kell váltania, hanem fel is kell számolnia az orbánizmust. Az alkotmányozó többséghez pedig döntő arányú győzelem szükségeltetik – egyetlen protestszavazat sem veszhet el. Úgy hittük, ezt már mindenki megértette, az LMP hétvégi kongresszusa mégis leszavazta az Együtt 2014-gyel kötendő szövetség opcióját. Ha a szűk fölénnyel hozott, meglehetősen ellentmondásos határozat szerint hajlandók tárgyalni az együttműködésről, de a csatlakozásról semmiképp – akkor ugyan miről tárgyalnának? Az ökopárt mai álláspontját semmiképp sem érdemes túlértékelni; ha majd egy év múlva drámaian csökkenő bázist mérnek, felülkerekedik a gittegyletben az életösztön. Talán megértik, hogy a politika nem lehet más, mint a valóság kalkulációja.
Mégis, az LMP példája azt mutatja, hogy – nem függetlenül némely felhőrégióban fogant elemzésektől – az ellenzék köreiben még mindig működnek a politikai szeplőtelenségről táplált illúziók, egyfajta sehová sem vezető idealizmus, amiről megejtően lehet szavalni, de használható realitása a nullával egyenértékű. Mert akik valóban komoly céljuknak tekintik a 2014-es kormányváltást, azoknak igenis tudomásul kell venniük: az önállóskodó, kompromisszumképtelen kis pártok ebben a választási szisztémában úgy hullanak el, hogy a potenciális szavazótábort megosztva egyszersmind aláaknázzák az egységes ellenzék lehetséges győzelmét.
A helyzet parancsa alól nincs kibúvó.