Gerillák és gorillák

Habár különféle fedőcégek megpróbálták a figyelmet elterelni a Boulevard Mortier ódon, szürke épületeiről, egész Párizs tudta, hogy ott székel az SDECE (Service de Documentation Extérieure de Contre-Espionnage), a francia titkosszolgálat központja, köznyelven a „Piscine” (uszoda). Már azokat a cukrászkocsikat és rádiós furgonokat is rendszámról ismerték, amelyek a Satory bázis és az Élysée-palota közt ingáztak, a különleges „mutatványosokat” és eszközeiket fuvarozva. Az SDECE egyszerre bővítette a hírszerzés és kémelhárítás adattárát, miközben megpróbálta az értesüléseket egymással is szembesítve kiszűrni azt a bizonyos legkisebb közös többszöröst, vagyis körvonalazni legalább az adott pillanat főellenségét, az Élysée elleni merénylőt. A sajtó nem is leplezte, hogy a szolgálaton belül (vagy kívül) egy külön ügyosztály foglalkozik az elnök személyes biztonságával. Ez már azért is bonyolult feladat volt, mert Charlemagne – ahogy a tábornok-elnököt Nagy Károlyra célozva maguk közt hívták – minduntalan elhessegette környezetéből a gorillákat. Egyetlen embert tűrt csak meg jó szívvel maga mellett, titkár adjutánsát, akivel együtt többször is megjárta a verduni Bajonett-árok környékét.

A tizedik ügy minden képzeletet felülmúlóan veszélyes és zavaros volt. Egyik algíri forrásuk jelentette az OAS megbízásából Párizs felé tartó merénylőt, ám az minduntalan felszívódott, vagy ami még rosszabb volt: megtévesztő nyomok sorát hagyta maga után. A szakemberek tanácsai ellenére De Gaulle hallani sem akart páncélozott helikopterről vagy autóról, még kevésbé golyóálló mellényről, sőt, utazásainak menetrendjeit is változatlanul hagyta, márpedig szorgalmasan járta a vidéket és a külföldet.

Három harcsaorrú Citroënjébe és négy helikopterébe lőttek bele, többször robbant körülötte plasztik, testőrei közt pedig furcsa autóbalesetek szedték áldozataikat, de kapott levélbombát, mérgezett virágcsokrot, ám ő sértetlen maradt. A vérprofi G. parancsnokot egyébként gutaütés kerülgette, mégsem rettent meg az áldozatoktól, és mindennap azonos szöveggel indította útnak az elnöki kíséretet: „Az ejtőernyős, mint köztudomású, csak egyszer tévedhet, ti egyszer sem. Itt nagyobb a tét. Aki egy másodpercet is késik, lehet, hogy megússza egy karlövéssel, de a hadbíróságot nem, ahova magam cipelem.”

Az osztag nemegyszer szorult kiegészítésre, állománypótlásra, de ez mit sem csorbította büszkeségüket és megszállottságukat. A tét ugyanis nagy volt. A tengerentúli megyék ultraradikális katonai vezetői szüntelen fenyegetőztek, a Párizs környéki garnizonokban állandó volt a riadókészültség, a repterek leszállópályáit harckocsik torlaszolták el. Az SDECE-ház tetejének antennabozótjáról nagyfrekvenciás jelek röppentek az éterbe, hogy aztán más városok, államok és kontinensek épületeinek fémrúdjain kössenek ki. Legalábbis így érzékelte Forsyth a drámát: egy valódi Sakál közeledtét.

Huszonnégy rendőrprefektúra telefon- és telexvonalai izzottak heteken át, hogy személyleírásokat közöljenek és módosítsanak, mert esélytelenségét belátva a merénylő olykor megváltoztatta terveit. A személyes bosszúvágy azonban akkor sem veszített hevéből, midőn De Gaulle már lemondott, és visszavonult vidéki birtokára. A hatalomból való kikerülését az elnök csak egy évvel élte túl. Nyolcvanévesen, 1970-ben halt meg. Temetése után a bulvársajtó végre előrukkolhatott az életét belengő titkokkal, és bemutathatta az őt tíz esztendőn át árnyékként követő „négy muskétást”. A kvartett szolgálataira ugyanis az új elnök már nem tartott igényt.

Így aztán Paul Conti, Roger Tessier, Pierre Ouvray és Henri Djouder kivonult az Élysée-ből, a temetési sajtófotók megjelenése után pedig egy csapásra megszűnt inkognitójuk. Az olvasó nyomban azonosíthatta Tessier-t az ökölvívó mesteredzővel, felismerte Ouvrayt, az autóversenyzőt, a többiekre pedig leginkább az algériai vagy indokínai veteránok ismertek rá. Tudatta az írás, hogy mindannyian mesterlövészek, méghozzá olyan kvalitásúak, hogy a cigarettát is kilőtték egymás szájából. Erre H. ezredes (valódi nevén Bonneval) biztatta őket, szolgálatban ugyanis csak a köznapi szükségleteket elodázó gyógyszer volt szájba vehető. H. – aki éppenséggel nem tartozott a jó modorú férfiak közé, és a sajtót különösen utálta – ezt válaszolta egy interjút kérő újságírónak: „Tegyen meg nekem egy szívességet, ne is szóljon hozzám. Mivel pedig még nem volt szerencsénk egymáshoz, közlöm, hogy én csak egyszer kérek ilyesmit, másodjára ütök.”

Tőle volt tudható az is, hogy az első műveletnek, amelynek hírét vették, Snyper volt a fedőneve, ami nem volt szerencsés, mert így hívták a legjobb pontlövő ismétlőfegyvert. A kód mellé később olyan fogalmak is befutottak, mint nyílt tér meg parádé, nem rejtve véka alá, hogy a közfigyelem szeme láttára akarnak végezni az elnökkel. Aztán jött a GFR, az ALF és a csatornavállalkozás, amely legkevésbé a La Manche-ra utalt, sokkal inkább a város alatt húzódó kanálisrendszerre, amelynek utcai aknafedeleit aztán időnként le is forrasztották. Ekkor már általános volt a szennyvizes alagutakban való portyázás. A bécsi csúcstalálkozókon ez a Cobra különítmény feladata volt, a Vatikánban a Svájci Gárdáé, csak a madridi Guardia Civil legyintett az ügyre. Aztán a bőröndnyi TNT-től fel is szállt a háztetők magasságáig Franco utolsó miniszterelnökének, Carrerának a nehéz limuzinja. „Nem volt könnyű – így Conti – az elnök tudtára adni, hogy ideje megválni lovas testőreitől. Végül rendőrruhába öltöztették őket a futballhuligánok nem nagy örömére, hozzánk meg besoroltak a Motards-legények, akik gyors járatú motorkerékpárjaikkal vontak védőgyűrűt az olykor nyitott elnöki kocsi körül. A kivétel csak az volt, amikor II. Erzsébet érkezett az Orlyra. Onnan a tábornok is négyfogatú hintón hajtatott a városba. Erre az egy alkalomra visszatérhettek a négylábú védőpajzsok.”

Az utolsó, neki szánt lövés dörrenését már reggeli sétaútján hallhatta De Gaulle. Vidéki birtokán kísérője és beszélgetőtársa a hűséges adjutáns titkár volt, aki megmaradt környezetében. Mintha hirtelen egy repülőgép hangjára lett volna figyelmes, felkapta a fejét, így az exelnöknek szánt golyó őt érte. Az életmentő sokáig nyomta a kórházi ágyat. Platinából pótolták azt a fél teniszlabdányi koponyacsontdarabot, amelyet a lövedék szétroncsolt. Agykárosodásról nem írtak a lapok, legfeljebb arról, hogy amikor öt év múlva egy sítúráján a lavina betemette az önkéntes testőrt és véletlen életmentőt, pénzsóvár örökösei fémdetektorral kutattak utána.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)