Csányi: A katasztrófát meg kell élni

– A társadalom tele van veszélyérzettel, mindenki szörnyülködik, mi minden fog történni itt a klímaváltozástól az atomháborúig – magyarázza Csányi Vilmos. – Ám amit a társadalom egy része érez, csupán egy tompa veszélyérzet, és pontosan ez jelenik meg a könyvben. Nincsenek benne konkrétumok arról, mi okozta a végső pusztulást, csak azt látjuk, hogy a bolygó tönkre van téve, néhány ember él csak néhány évvel a katasztrófa után, köztük egy apa és a kisfia: az ő dialógusukra épül a könyv. Az egész emberei élet értelme megjelenik ezekben a párbeszédekben: az apa mindent meg akar tenni, hogy ezt az egyébként teljesen értelmetlen utat végigjárja a gyerekkel, minden létező dologra felfigyel, hogy elkerülhesse a veszélyeket. Megkapó, mert ha az ember etológus, akkor az jut eszébe, hogy az állat, amikor belátja, hogy reménytelen, már nem tesz fölös erőfeszítéseket. Ilyenkor az állatok rendszerint magukba zuhannak, elalszanak. Az ember az egyetlen, amely hajlandó a teljesen reménytelen dolgoknak is nekirugaszkodni, és megpróbálni, hátha sikerül. És ez az emberiség történetében sokszor sikerült is. Ez egy nagyon különleges, új, csak az emberre jellemző tulajdonság, hogy a legrosszabb helyzetben is táplál reményt, és próbál valamit tenni. Mint írónak viszont nem különösebben tetszett a könyv vége, hiszen a kisfiú megmenekül, és ez rontja az egésznek a hitelét. De odáig, az utolsó mondatig tökéletesen van megírva.

Miért rontja a történet hitelét, hogy a végén legalább a gyerek megmenekül?

– A regény amerikai közönségnek készült, amely nem tudja elviselni, hogy valami ne happy enddel végződjék. Én azonban úgy gondolom, hogy igenis, a katasztrófát meg kell élni. Csak akkor jöhet létre valamiféle katarzis, ha végiggondoljuk ennek a lehetőségét. Az írói reflexió nem torpanhat meg a vége előtt, és nem ronthatja happy enddel a művet.

De hiszen épp Ön mondta az imént, hogy az ember még a legreménytelenebb helyzetben is próbál megoldást találni.

– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy biztosítjuk az olvasót, hogy nem lesz mindennek rossz vége. Egyszer az egyik nagyon tragikus novellámat, a Húsboltot ezzel a szöveggel adta vissza egy folyóirat szerkesztője: Meg lehetne jelentetni, de annyira valósághű, hogy jelezni kellene az olvasónak, hogy ez nem történhet meg. Én ezt nagyon álságosnak tartom, no meg gyávaságnak is. Az olvasónak nem kell jelezni, hogy ez nem történhet meg, mert akkor nem veszi komolyan a dolgot.

De ha ez a félelemérzet, amely áthatja a társadalom egy részét, homályos, akkor nehéz eldönteni, mit vegyek komolyan.

– Annál is inkább, mert amióta az elbeszélt történelem létezik, tudjuk, hogy jönnek a próféták, és mondják a homályos sejtéseiket, és a sejtéseikből mindenféle szörnyűséget jósolnak. Ezek egy része bekövetkezik, más része nem.

Minden könyvnek annyi olvasata létezik, ahány olvasója. És így talán annyiféle könyv is. Én éppen Spiró György Feleségversenyét olvastam újra, mielőtt nekifogtam volna Az útnak. Így aztán számomra nem az ökológia katasztrófa volt a hangsúlyosabb, hanem az elszlömösödött, eldurvult világ.

– Mc Carthy regényében már nincs is világ. Arról szól a könyv, hogy nincsenek állatok, növények, fák, minden szürke, esik az eső, elállatiasodott szörnyek bukkannak időnként fel, de a világ mint emberi világ megszűnt.

Csakhogy én nem annak tudtam be ezt az állapotot, hogy nem vigyáztunk eléggé az olajra, a tengerre, a Földre és így tovább, hanem hogy az ember sivárosodott el ilyen döbbenetesen.

– Igen ám, de az ember elsivárosodásán, ha a bolygó nem sivárosodna el, még könnyebben lehetne segíteni. Itt azért többről van szó. Az olaj-, atom- és egyéb katasztrófák nemcsak arról szólnak, hogy mi magunk elsivárosodunk, és mindenre képesek vagyunk. Ez is nagyon szomorú, de önmagában ez mégsem a vég. A vég az, amikor az ember a környezetét teszi tönkre.

Apa és gyermek útja és párbeszéde a szülő-gyermek kapcsolatról is szól. Az irodalomban legtöbbször az anya-gyermek kapcsolatot ábrázolják ennyire bensőségesen. Ha apa-fiú kapcsolat szerepel, az legtöbbször ellentmondásos. Etológusként hogy látja, miért éppen az apa-fiú kapcsolaton keresztül láttat az író?

– A kortól is függ. Ebben a regényben úgy 9-10 éves lehet a gyerek. Ilyenkor még nincs kamaszos ellenállás, és az apa is egyértelműen a fia mellett áll. Képzelje el ugyanezt a történetet anyával: érzelmektől csurogna a szöveg. Az anyától ilyen helyzetekben nem a racionális problémamegoldást várják el, hanem az érzelmi védelmet: hogy nyugodj meg, szeretlek, nem lesz semmi baj. Ugyanakkor ott vannak a nagy racionális problémák. Másrészt a világ tönkretételében mégiscsak a férfiak jeleskednek. Ezért jó ezt így ábrázolni, mert így sokkal igazabb. Én is egy apa-fiú történetet írok most, egy nagyobb regényt, Kisfiam, Ikarosz a címe, és már két fejezet megvan belőle. Nem a végső katasztrófáról, hanem a katasztrófa előtti figyelmeztetésekről szól: hova megyünk, mi a világ értelme, van-e értelme így menni, vagy esetleg másképp kellene. De hát legyen kész, addig nem nagyon szeretek róla beszélni, hiszen sokszor megváltoztatom, amit az elején képzelek, mert a történet más irányba visz.