Az engedetlen
Június 6-án, 91 éves korában elhunyt Bulányi György piarista szerzetes. A Rákosi-rendszerben „illegális államellenes szervezkedés” miatt életfogytiglani börtönre ítélték. A forradalom alatt kiszabadult. A Kádár-rendszer uralomra jutása után újból letartóztatták. Négy évvel később helyezték szabadlábra. Segédmunkásként dolgozott. Megalakította a „Bokor” katolikus kisközösséget. Síkraszállt a katonai szolgálat megtagadásának joga mellett. Ezért a katolikus hierarchia és a kommunista rendszer egyformán ellenségének tekintette. A magyar püspöki konferencia – vatikáni jóváhagyással – eltiltotta Bulányit papi hivatásának nyilvános gyakorlásától. A tilalom alól 1997-ben mentették fel, de a mai magyar katolikus hierarchia haláláig nem fogadta be őt. KASZA LÁSZLÓ személyes hangú megemlékezése.
Bulányi György nevével a hetvenes évek végén találkoztam először. A Kis János szerkesztette Beszélő és a Demszky Gábor kiadásában megjelenő Hírmondó című szamizdat kiadványok cikkei nyomán készítettem műsorokat tevékenységéről a Szabad Európa Rádiónak, és írtam cikkeket a párizsi Irodalmi Újságba. Személyesen az első szabad választások előtt találkoztam vele. Városmajori lakásán fogadott. Jólesett elismerése: „Sokat segített, hogy ismertté tette nevünket a társadalomban. Ez védelmet jelentett a rendszerrel szemben. Az egyházi hierarchia szemében viszont inkább ártott. De ez az ő hibájuk. Bár sok egyházi kérdésben túl liberálisnak tartom a véleményét, köszönöm, amit tett. A barátaim Gyurka bácsinak hívnak, és tegeznek. Szervusz” – mondta, majd átölelt, megittunk egy kupica pálinkát.
Az, hogy Bulányi György barátai közé fogadott, életem egyik nagy eseménye. Büszke vagyok rá. Amikor most arra vállalkoztam, hogy halála alkalmából megemlékezést írok róla, rádöbbentem, hogy nem tudok tárgyilagos lenni. Szerettem, tiszteltem. Ezért azt gondoltam, hogy emlékére abból az interjúból idézek, amelyet 1993-ben készítettem vele életéről, harcairól. Beszélgetésünk szövege a rendszerváltókkal készített interjúkötetemben jelent meg (Metamorphosis Hungariae, Századvég Kiadó).
Először kétirányú harcáról beszél:
„Küzdelmeimnek valóban két síkja volt: állami és egyházi. Azt, hogy az állam elbánt velem, a világ legtermészetesebb dolgának tekintettem, és tekintem ma is... Egy istentelen, embertelen rendszertől megkaptam az üldöztetés dicsőségét. Ezt adni volt az ő dolguk, elviselni az enyém.
Küzdelmeim másik, egyházi vonatkozása ennél bonyolultabb. Kezdetben magam mögött tudtam a Vatikánt... Joggal gondolhattam, építjük a földalatti egyházat, ezért az ateistáktól megkapjuk »jutalmunkat«, a pápa pedig teljes mellszélességgel mögöttünk áll. Ez volt a tudatomban, amikor 1952-ben az államügyész halált kért rám. A Jónás-tanács azonban mérsékletet tanúsított: megúsztam egy életfogyttal, és kimaradtam a martirológiumból. Csakhogy miközben a magamfajták százai töltötték meg szocialista hazánk börtöneit, megváltozott a vatikáni »politika« is... Elterjed az a vélemény, hogy az a nagyobb baj, ha a keleti országokban elfogynak a püspökök, mint ha a pápa rendszerhű püspököket nevezne ki, ha már csak erre van lehetőség. VI. Pál folytatta ezt a politikát, amit én teljes elárultatásomként éltem meg és árulásnak tekintem ma is... E politika következtében, aki korábban az egyház hős fiának számított, az az 1964-es »részleges megegyezés« után egyszerre az egyház engedetlen fiának minősült át.”
Bulányi György ezután a részleges megegyezés és a Vatikán keleti politikájának következményeiről beszélt. Róma elfogadta a feltételt, hogy új püspököknek csak olyanokat neveznek ki, akiknek személyével a magyar állam is egyetért.
Ugyanebben a kötetben közlöm Seregély István egri érsekkel, a Magyar Püspökkari Konferencia akkori elnökével (állambiztonsági fedőneve Bánhegyi Gábor) készített interjúmat. Az érsek úr azt mondta az állami beleegyezéssel kinevezett püspökökről: „A magyar nép ezeket a főpásztorokat az elmúlt negyven év alatt minden feltétel és fenntartás nélkül elfogadta.” A kérdésre, hogy ezt honnan tudja, megkérdezték-e erről a híveket, ezt válaszolta: „Ez nem tartozik az egyház gyakorlatához. Az egyházban nincs népszavazás. Még egyszer: a hívek a püspökök – az egyház szempontjából szükséges – tevékenységét elfogadták. Sehol nem volt ebből konfliktus.”
Bulányi György az állami beleegyezéssel kinevezett püspökökről: „Az öt újonnan kinevezett püspök... eszközeivé vált a politikának, amely Jézustól olyannyira idegen... De hát Jézusnak nem volt politikája, a Vatikánnak pedig volt: a trón és az oltár szövetsége... Valami nagyon csúnyát kell mondanom: a történelem még nem tudott olyan rendszert kitalálni, amellyel – ha erre hajlandó volt – a katolikus egyház meg ne egyezett volna. Alapelv a trón és az oltár szövetsége... Ennek lényegét Ferenc Jóska utolérhetetlen tömörséggel és plaszticizmussal így fogalmazta meg: »Fontos a hadsereg és a klérus! A többi zérus!«... Egyébként a hívek tekintélyes részének nagyon jól jött ez a politika. Megnyugtathatták magukat: ha a püspökeink a pártállam igényeihez igazodva hazudoznak, mi, kis senkik ugyan miért erősködnénk? Így lehet tönkretenni egy nemzet jellemét, mégpedig vatikáni segédlettel.”
A helsinki egyezmény következménye: „Mivel ezt követően az állam már nem tudott egyszerűen börtönbe dugni minket, megsemmisítésünk nemes feladatát rábízta püspökeinkre. Ehhez jelentékeny segítséget nyújtott a vatikáni hierarchia is: VI. Pál [előzetes ígérete ellenére – a szerző] megfosztotta érseki székétől Mindszentyt, az említett feladat végrehajtására pedig kinevezte Esztergomba Lékai Lászlót [ő is az állambiztonság szolgálatában állt K. L.]. Lékai a kisközösségek valamennyi fajtáját ki akarta irtani, nem csak a Bokrot, amely a nevemhez fűződik. Közben azonban az történt, hogy közösségünk tagjai – elsőként dr. Merza József – 1979-től elkezdték megtagadni a katonáskodást, mondván: nem akarjuk kitanulni a tömegmészárlás mesterségét, és hogy más módon kívánjuk hazánkat szolgálni. A Vatikán is módosított álláspontján. Monsignore Poggi utazó nagykövet a Hiltonban közölte velem, hogy Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője kész zöld utat nyitni a kisközösségek előtt, feltéve, hogy azok nem szegülnek szembe a katonáskodással. Mi azonban nem hagytunk fel célkitűzéseinkkel, mert nincs reménye az emberiségnek túlélésre, ha a Jézusra hivatkozók is elmennek a háborúba. Fiataljaink három év börtönt kaptak a pártállamtól, a hierarchia pedig a papokat – mint a fiatalok felbujtóit – regulázta meg: felfüggesztések, kényszernyugdíjazások, áthelyezések következtek.”
A magyar püspöki kar körlevelet adott ki 1961 márciusában, amelyet minden katolikus templomban felolvastak. Ebben kijelenti: „Az úgy magát, mint hazáját becsületesen szolgáló, törvényeit tiszteletben tartó katolikus papság elhatárolni kívánja magát a katonai szolgálatot megtagadó, bíróság elé állított kispapoktól.”
Ezzel szemben Seregély érsek úr a már idézett interjújában kijelentette: „A katolikus egyház mindig engedélyezte a katonai szolgálatot és az attól való tartózkodást... Én ilyen körlevélre nem emlékszem, pedig pap voltam Magyarországon. Lehet, hogy ezt kisarkítva így próbálták provokálni, én ezzel nem találkoztam.”
Bulányi Györgyöt vatikáni utasításra 1997-ben rehabilitálták ugyan, de a magyar katolikus hierarchia nem fogadta be. Mostani haláláig persona non grata maradt a püspöki kar számára.
Isten nyugosztalja.
