A zsidómentő olasz

Giorgio Perlasca fia, Franco a Holokauszt Emlékközpontban, az apjáról szóló kötet bemutatóján mesélte el egy találkozás történetét. A nyolcvanas években apját egy ismerőse felhívta Padovában a közeli fürdőhelyről, Abano Terméről. Elmondta, hogy idős magyar hölggyel beszélgetett, s Perlasca nevű olasz megmentőjéről áradozott neki – akit azóta sem látott, amióta a háború utolsó hónapjaiban megmentette az életét. Az ismerős megkérdezte: nem ismerik-e véletlenül ezt a Suzy nevű hölgyet?

Hogy ismerik-e? Kocsival vágtattak Abanóba. Suzy ugyanis Gelléri Zsuzsa volt. A vészkorszakban tizenkilenc éves pesti szépség, üldözöttként az egyik, a spanyolok által védett házban lakott szüleivel a Lipótvárosban. Ott ismerkedett meg a házait rendre látogató „spanyol ügyvivővel”, majd lett munkatársa, tolmácsa és futárja: kerékpáron hordta ki a spanyol védleveleket. Az ostrom alatt nyomát vesztették, s azóta sem találták egymást. Most sokáig csak zokogni tudtak.

Giorgio Perlasca története valószínűtlen. A tehetős, harmincas éveiben járó üzletember 1942-től vágómarhát, húst importál Budapestről és a térség más városaiból az olasz hadseregnek. Gondtalanul él, amíg 44-ben tanúja nem lesz, hogyan pusztítják a nácik a belgrádi zsidókat. Azután ugyanezt látja Budapesten, s úgy érzi, cselekedni kell. Nem nézheti tétlenül, hogy embereket úgy hajtanak a halálba, ahogyan még a marhákkal sem bánnak, s hogy gyerekeket gyilkoljanak – írta naplójába.

Jó barátja Ángel Sanz Briz, a budapesti spanyol ügyvivő. Perlasca, mint a polgárháború minden külföldi önkéntese, tiszteletbeli spanyolnak számít, erről papírja is van. Franco országa a háborúban ismeretesen semleges volt, a zsidóüldözést nem támogatták, a vallás a katolikus országban a 19. század óta és a Caudillo alatt sem szerepelt a személyi adatokban. A szovjetek közeledtével elutazó Sans Briznek szerepe volt a védett házak felállításában, ahová nemcsak a szefárd, azaz „spanyol” zsidókat fogadták be és védték papírokkal, hanem sok más üldözöttet is. Perlasca megkapta barátjától a biankó okmányokat, pecséteket – meg sok pénzt is hozzá. Azután beült a rég elutazott nagykövet óriás Buickjába, rátűzette Franco nagy lobogóját, és így hajtott hónapszám reggeltől estig a védett házakhoz, a gettóba, hogy védje, segítse az áldozatokat, akár a bécsi országútra, hogy a halálmenetből hozzon ki védetteket. Vagy éppen a fő nyilasokhoz tárgyalni, követelni. M. kir. csendőrök vagy rendőrök kísérték, védték – ezt is elintézte.

Két háború veteránját kemény fából faragták. Remek emberismerő is lehetett, hiszen olyanokkal vonatott vissza utasításokat, mint báró Kemény Gábor, Szálasi külügyminisztere. (Tőle kapta egyébként diplomataigazolványát – bemondásra.) Olyan rémek kezéből hozott ki üldözötteket, mint Vajna Gábor belügyminiszter. Mindezt úgy, hogy fellépésére az égvilágon semmiféle jogalapja nem volt. Madrid nem is tudott a létezéséről, tevékenységéről (a Bernbe települt Sans Briz falazott neki), s a háború végszakaszában a nyilasok sem tudtak már utánanézni, kivel van dolguk. A szó szoros értelmében mindvégig életveszélyben volt: ha lelepleződik, a helyszínen felkoncolják – vagy halálra kínozzák. Több, vele dolgozó zsidó munkatársa nem élte túl ezeket az időket.

Miért hátráltak meg előtte Szálasi emberei? Perlasca naplójából tudjuk, amely nemrég jelent meg a Mundus Novus kiadónál, jó évtizeddel hősünk halála után. Az „ügyvivő” szemrebbenés nélkül közölte a nyilasokkal, akik kifogásolták, hogy az engedélyezett 300 helyett ezerszám helyezte védelem alá a zsidókat: amennyiben bántódásuk esik, a Spanyolországban élő vagy 3000 magyar vagyonának elkobzására és más megtorlásra is számíthatnak – valamint nem adnak működési engedélyt Szálasi-diplomatának. A nyilasok abban reménykedtek, hogy Madridban majd kapcsolatba kerülnek, alkudhatnak a nyugati hatalmakkal... Perlasca hitegette is Kemény báró embereit, hogy segít a közvetítésben, menteni a menthetőt, mielőtt bejönnek az oroszok.

Nem lehetett könnyű leülnie ezekkel az emberekkel. Naplójában ott a beszámoló a szörnyű képről, amelytől nem tudott szabadulni: százával úsznak a jeges Dunában az egymáshoz bilincselt, oda meztelenül kihajtott emberek holttestei – köztük nők, gyerekek. Sokukat védett házakból hajtották ki – de a spanyol házak szinte minden lakóját sikerült megmenteni. Perlascának Vajnához fűződő kapcsolata feltehetőleg szerepet játszott abban, hogy a nyilasok nem gyújtották vagy robbantották fel a pesti gettót, ahogyan tervezték. A belügyminiszter egyébként lelkesen bizonygatta neki december végén, hogy Esztergomból úton vannak a fővárost felszabadító német csapatok – majd ő is elszökött.

Perlasca Triesztbe való hazatérése után hosszú, részletes jelentést küldött budapesti tevékenységéről a spanyol külügyminisztériumnak. Választ sem kapott rá, ami talán érthető. Sokkal kevésbé az, hogy olasz lapok, amelyekhez a történetével fordult, ugyancsak semmi érdeklődést nem mutattak. Amikor a negyvenes évek végén el akart látogatni Budapestre, nem kapott vízumot. Csak a nyolcvanas években bukkantak rá „Suzy” és más egykori védencei a Padovában, szerény körülmények között élő megmentőjükre. Megkapta Izraeltől a Világ Népeinek Igaza kitüntetést, majd a rendszerváltás idején magas magyar kitüntetést is – Misur György római nagykövetünk elnézést kért a szilárdan antikommunista kitüntetettől, hogy az érmen technikai okból még ott a vörös csillag.

Tíz éve, 82 éves korában hunyt el. Végül is, sok év után, született róla film, van emléktáblája, szobra Padovában, Comóban és Budapesten. „Hitt abban: olasz embernek feladata embereket megmenteni. Valódi keresztény volt” – mondta róla Bródy Sándor utcai mellszobrának avatásán a megmentettek egyike, Láng Éva. Él még „Suzy” is, idősek monacói otthonában – az ő támogatásával jelent meg a kötet erről a nagyszerű, valószínűtlen „szélhámosról”.