A Nagybaczoni
Feledésbe merült a vezérezredes élete, sorsa. Tetteit legfeljebb lábjegyzetekbe rejtik. Szókimondó, kemény műve, a Végzetes esztendők – egy darab hadtörténelem – talán egy-két antikváriumban fellelhető még. BOKOR LÁSZLÓ írása.
A könyvhét, a Vörösmarty tér forgataga bennem régi emlékeket ébresztett: a számomra első, 1947-es könyvnapéit. Szabolcsi tanár úr ösztönzésére tettünk szemleutat a régi Nemzeti előtti kioszkok között. Szerénységemnek értő kalauzokat juttatott a sors, a B. Nagy László–Sarkadi Imre–Czibor János-triumvirátust. Ők magyarázták a korszellem tengerárja közé rejtett kuriózumokat. B. Nagy – a közös társbérletben lett barátom, később kollégám is – az idő tájt a Dokumentumfilmgyárban volt forgatókönyvíró, s a B betűt is ott biggyesztette a neve elé, hogy megkülönböztessék a stúdió hasonnevű vágómatadoráétól.
Jobb időkért
Követtem a literátorokat mindenüvé, így lett nekem is részem egy rövid ismerkedési jelenetben a könyvét ajánló és – mi tagadás – kopottas öltözékű öregúrral. Ők hárman azt magyarázták, hogy a nemzeti ellenállás egyetemi zászlóalja révén volt már érkezésük találkozni a tábornok úrral. Nevek, időpontok, helységnevek röpködtek – főleg a két Nagy között –, majd a régi-új kapcsolat így öltött testet a dedikációban: „...a jobb időkért velem együtt reménykedő volt bajtársnak Nagybaczoni Nagy Vilmos.”
Megkaptam az első éjszaka olvasási jogát tanult barátaimtól, aztán ment a könyv B. Nagy gyűjteményébe, megértve azt is, hogy szokásához híven miért írt minden ajánlás alá ceruzás megjegyzéseket. Horthy volt tábornok-miniszterének sorai alá ezt rótta: „Aki ember maradt az embertelenségben.” Az a könyv egyébként szomorú pályát járt be. Jószerivel magánkiadásban jelent meg, de olyan kis példányszámban, hogy egy hét múlva már nem volt kapható. Az utánnyomási engedély pedig addig-addig váratott magára, mígnem végül is feladták. Holott ez az emlékirat akkor látott nyomdafestéket, amikor a győztesek nagynevű generálisai még ceruzáik hegyezésébe sem fogtak bele. Amit pedig megírt háborús vesszőfutásunk éveiről – már az eseményekre való történelmi rálátása okán is –, hitelesebb volt, mint száz Guszev kapitány vitézkedése.
Egyébként az elszegényedett nemesi székely családból érkezett Nagybaczoni (innen az előneve is) csakugyan vitéz volt, nemcsak későbbi címében, de az első nagy háború csatáiban is. Kézitusákat vívó lövészszakaszok éléről avanzsált a hadtestparancsnokságokig, lett ’42–43-ban hadügyminiszter is, habár a Don-kanyar tragédiája távol esett az ő kompetenciájától. Háborúk idején a honvédelmi tárca ugyanis csak katonapolitikai és diplomáciai terrénumokon működhet, a hadműveletek irányítása a vezérkaroké. A számonkérés mégis rajta csattant, mivelhogy Keitellel is ő vitázott, és tette akkor is felelőssé a „nagy szövetségest” a kudarcokért.
Másképp történt
Stratégiai ismereteit nem vonhatta kétségbe a Wehrmacht vezetése, midőn a hosszúra nyújtott arcvonalat, az elmaradt utánpótlásokat, a honi felderítés adatainak szőnyeg alá söprését nehezményezte. Mindebből az következett, hogy a csapatok felváltása helyett az ő leváltását eszközölték ki a kormányzónál. A civil életbe való visszatérte azonban csak látszólagos volt. Nagyon is tartotta a kapcsolatot Bajcsy-Zsilinszkyvel, Kádár Gyulával s a még szabadlábon levő katonai vezetőkkel, politikusokkal. Kivette részét a Kállay-kormány béketapogatózásaiból is. Hoettl doktor, a náci hírszerzés magyarországi rezidense már akkor dossziét nyitott róla, amikor a parlament véderőbizottságának zárt ülésén azzal érvelt, hogy a védekezés egyetlen lehetősége minden honvéderőnek a Kárpátok vonalára való visszavonása. Ettől kezdve állandósult körülötte a Gestapo zaklatása.
Egyszer (már a hetvenes években) módom volt – Nemeskürty tanár úr révén – interjút készíteni Ghyczy Jenővel. A Horthyt Klessheimbe is elkísérő külügyminiszter így nyilatkozott róla: „Ha ő maradt volna 1944 márciusában is a HM élén, másként éltük volna meg a német megszállást, az pedig kihatott volna a ’47-es, párizsi térképrajzolók művére is...” De minden másként történt, mint ahogy a kormányzói lakosztályban azt elképzelték. Itt abban is reménykedtek, hogy előbb érkezik majd dél felől magyar földre néhány angolszász divízió, mint a szovjet erők keletről.
Nagybaczoni Nagy Vilmost, Kádár Gyulát, Lakatos miniszterelnököt Szálasi parancsára tartóztatták le, és defetizmus-hazaárulás vádjával akarták a legsúlyosabb hadbírósági ítéletet kimondatni rájuk. Csakhogy elfogyott az idő, és a németországi börtönlágerben csakugyan az utolsó órákban nyitott rájuk egy amerikai kommandó. Neve oly ismert volt már a felszabadítóik előtt, hogy neki adták át első tanulmányozásra Szálasi katonai irattárát. Erről is ír a Végzetes esztendőkben, amelyet 1986-ban Ránki professzor sürgetésére és előszavával jelentettek meg újra. De az egykori fegyvertárs, Kádár Gyula – akivel osztozott börtönsorsában is – az első kiadást is jól ismerte. Azt mondta róla: „Ami emberi léptékkel elképzelhető volt, azt Vilmos megcselekedte. Lehetne éppenséggel Tarcsayék mellett egy kis utca róla is elnevezve.”
Csakugyan lehetne.
Ez a fénykép nálunk családi ereklyeként áll a vitrinben. Írásunk címszereplője mellett ugyanis apósom statisztál rajta. Középen áll katonaköpenyben, muszos státusa ellenére. A miniszter Kijev környéki szemleútját egyébként megelőzte az a rendelkezése, hogy az elesettek „végleg kihordott” téli ruházatát osszák ki a munkaszolgálatosok között. A lesoványodott Karcsi papa – a Rottenbiller utcai úri szabó – kapta feladatul a golyónyomok bestoppolását.
Mivel a digi-high-tech máig nem ajándékozta meg korunkat egy régi fotográfiákat megszólaltató csodagéppel, csak az ő szóbeli emlékeire hagyatkozhattunk. E szerint a vezérezredes-miniszter nem kis csalódások és örömök közt ismerte fel a békeévek simplonbeli sakkpartnerét a viharkabátos Weisz doktorban. Hogyléte felőli érdeklődésére csöndesen ment a válasz: „Tesszük a dolgunkat, kegyelmes uram, talán az Úristen hazavezérel minket.” De ez csak keveseknek jutott osztályrészül.
Amíg a 2. magyar hadsereg 200 ezres állományából 150 ezren kerültek veszteséglistára, az 50 ezres muszos létszámból csak ötezren maradtak életben. Mindez pedig nemcsak Tél tábornok orkánrohamai s az aknaszedések miatt történt, hanem a keretlegénység embertelensége folytán is. Ezért is illik ide Nagybaczoni Nagy Vilmos eme frontlátogatás kapcsán kiadott parancsa, amely a sorsukon igyekezett változtatni. Szó szerinti idézet a könyvéből:
„Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen... eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést. A legszigorúbb vizsgálatot indíttattam, majd súlyos büntetéseket szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték vagy – megzsarolták. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának egy részében igen nagy ellenszenvet váltottak ki irányomban. Ezek az urak egyetértettek a nyilasokkal.”
Milyen kár – tehetjük hozzá –, hogy ilyenek ma is számosan akadnak.
