Karácsony minden évben van, és többnyire film is jár hozzá. Afféle romkom, tehát romantikus komikus, amin szépen mutat a szeretetszirupban megforgatott hókristály.

Életének 76. évében váratlanul elhunyt Benkó Sándor Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész, klarinétos, a Benkó Dixieland Band alapítója – közölte az MTI-vel a család szerdán.

Ahogy az lenni szokott, Pintér Béla megint alaposan beleveri az orrunkat történelmi és magánbűneink kisebb-nagyobb piszkába, és mi megint lelkesen tapsolunk neki ezért. Még akkor is, ha a Szkénében nemrég bemutatott Fácántánc nem tartozik is az író-rendező legjobb darabjai közé. De az előadás, a társulat produkciója, mint mindig, most is fergetegesen jó és magával ragadó és sziporkázóan ötletes és nagyon, nagyon mulatságos.

Az olvasásnak és a színházba járásnak is csak egyetlen kockázata van: többet tudunk meg a világról. Érdemes kockáztatni, ehhez nem először ad „kulturális tőzsdetippeket” a 168 Óra. Korábbi könyvmellékletünkben jó borokat kínáltunk az olvasáshoz. Mostani összeállításunkban színielőadásokat is ajánlunk a könyvek mellett. Még beszerezhetők a művek és a jegyek karácsonyi ajándéknak. Vagy csak úgy, a világ megismeréséhez. Tényleg megéri a gondolkodás kockázata, mert ez legalább olyan szellemi haszonnal jár, amely után nem kell különadózni a hatalomnak. Most már csak azt kellene kitalálni, hogyan érjük el közösen a szellem diadalát.

Igazán üdítő, jókedvű és mégis igen tanulságos kamarakiállítás részese lehet, aki felkeresi a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Kabinetjét.

„Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.”

Nála megvalósul a szintézis, a disznózsírban sült portugál halat nemcsak kiegyensúlyozza a tengeri sün rózsaszínű ikrája máltai majonézben, de fel is tételezi. A népi-urbánus kiegyezés azonban csak az alap: Lakoma című sorozatának második, az olasz konyhákról szóló szakácskönyvében is egy szarkasztikus, liberális elme nyilatkozik meg, aki az eltűnő, feledésbe menő ízek hiányát is jogosan írja a vesztébe rohanó világ számlájára. Váncsa Istvánt kérdeztük.

Csajkovszkij zenéjével, ám újszerű megközelítésben kerül színpadra A diótörő és az egérkirály című karácsonyi mesedarab nyolc alkalommal decemberben az Átrium Film-Színházban.

Kinek hiányzik a rádiókabaréból Nagy Bandó András? Erre a kérdésre kap választ, aki elolvassa cikkünket.

Ülünk Réz Pál lakásán egy szeptember végi pénteken. A Bokáig pezsgőben aznap jelent meg, az első példányokat vittük fel a társszerzővel, Parti Nagy Lajossal és a könyv szerkesztőjével, Dávid Annával. Réz úr ül a foteljében, körülötte két felnőtt gyermeke, a veje és mi hárman. Alatta a város. Pasztellesen szürke. Mellette a kávé üvegpohárban sűrű és fekete, mint a Dsida-versben. Esik: már nem melengető nyári zápor, de még nem is kemény, hideg eső. Átmeneti, mint ennek a bekezdésnek az idővonatkozása. A múlt bármelyik pillanatban nyitott jelenné elevenedik, a most pedig egyfajta lezárt történetté dermed.

Ha valaki mostanában Bécsben jár, nehezen verekszi át magát az adventi vásárok, lacikonyhák, mutatványosok és sonderangeboltok (szójáték, direkt volt) népes hadán. Meg miért is tenné? Oly szívmelengető dolog manapság egy vidám, élhető várost látni. (Egy tanács: aki már nem fér be a Rathaus elé, menjen el a Turkenshanz karácsonyi bódéi közé, nem fog csalódni.)

Közeleg a karácsony, és lassan megkezdődik a tülekedés az üzletekben. Az ajándékokat és az ünnepi vacsorák, ebédek hozzávalóit ilyentájt szerezzük be. Minden évben ugyanazt. Mi lenne, ha egyszer szakítanánk a hagyományokkal és kipróbálnánk valami újat? Kedves gesztus lenne vegetáriánus vendégeink felé is, ha olyasmivel kínálnánk őket, amit ők is szívesen elfogyasztanak. Ehhez ajánlunk egy egyszerűen elkészíthető főételt, valamint egy kreatív angol biszkvitet, aminek megalkotásához a gyerekek segítségét is igénybe vehetjük. Mert együtt főzni öröm!

Bizonyosan minden egyes nap el kellene játszani A harag napját, a Krétakör új előadását. Mi is követelhetnénk ezt megafonban, ahogyan a produkció fehérbe vont Sándor Máriái, a mozgalomalapító ápolónők teszik, hogy végre kifizessék nekik elmaradt túlórapénzeiket. De vajon elég bátrak vagyunk-e, hogy olyasmi mellett felszólaljunk, ami közügy lehetne, társadalmi ellenakció, a hatalom szűk érdekekre szabott „csoportügyei”, „családbarát” rendeletei ellenében?