A kék ló bőre
Ha valaki mostanában Bécsben jár, nehezen verekszi át magát az adventi vásárok, lacikonyhák, mutatványosok és sonderangeboltok (szójáték, direkt volt) népes hadán. Meg miért is tenné? Oly szívmelengető dolog manapság egy vidám, élhető várost látni. (Egy tanács: aki már nem fér be a Rathaus elé, menjen el a Turkenshanz karácsonyi bódéi közé, nem fog csalódni.)
Mindazonáltal ha valaki szellemi élményre is vágyik a sok gasztronómiai és kereskedelmi élmény után, ott is a bőség zavarával kell megküzdenie, miként a kolbászosnál.
A Leopold Múzeum például a német expresszionisták műveiből ad egy bő és sok szempontból különleges válogatást. Már az szokatlan, hogy a Leopold nem csak saját anyagából gazdálkodik. (Jobbára azt szokta, igaz, van miből – persze mindig kiegészítve, kikerekítve az állományt.) Aztán hogy nem a müncheni állandó tárlat anyaga játssza a főszerepet – pedig ha német expresszionizmusról, pláne a Blau Reiterről esik szó, először az a páratlan gyűjtemény jut az ember eszébe. Ráadásul nem (na, most kérek elnézést mindenkitől, előre-hátra) a legjelentősebb, leghíresebb festők művei viszik itt a prímet, hanem a második és a harmadik volnal, fényesen bizonyítva, milyen kiterjedt, milyen szerteágazó és milyen sokszínű volt az az irányzat, melyet a művészettörténet némileg leegyszerűsítve és hebehurgyán expresszionizmusnak nevez. Persze van Emil Nolde (ismeretlenebb képeivel) és van August Macke (hogy két, egymástól távoli példát említsünk), de Ernst Ludwig Kirchner vagy Conrad Felixmüller is, bő válogatásban; Lyonel Feiningert meg csak azért emeljük ki most, mert vele az Albertina látogatói bővebben is megismerkedhetnek – íme még egy, noha nyilván véletlenszerű párhuzam.
