Aztán majd úgyis földbe szállok...

Mindig felháborított, amikor valakit életében mellőznek, halálában pedig méltatnak. Aztán rájöttem, hogy hiszen én magam is ezt csinálom. Megállapítottam, hogy Borbély Szilárd vagy Fodor Ákos jó költő, valahányszor belefutottam egy-egy szövegükbe, természetesnek vettem, hogy vannak, hogy egyre-másra születnek a jó verseik – hogy aztán halálukkor őrülten lapozzam végig a köteteiket, mintha jóvá akarnám tenni, amit elmulasztottam.

Mintha jóvá lehetne tenni, hogy nem figyel az ember eléggé az élőkre!

Így voltam Juhász Ferenccel is. Olyan természetes volt, hogy van, másokkal összetéveszthetetlen hangon szól a minket körülvevő, körülzáró világról. Most meg bele-belekapok egy-egy versébe, vajon jóvá lehet-e tenni, hogy alig ismertem?

Gyerekkoromban találkoztam vele először a Szép versek antológia egész oldalas portréján. Komoly tekintetű, fekete, tömött bajszú férfi volt. Mindig Nagy Lászlóval hallottam együtt emlegetni, úgy tudtam megkülönböztetni őket, hogy melyiknek van bajsza. Aztán később, Nagy László halála után: ő az, aki él.

Elteltek évek és évtizedek, én felnőttem, és ami nem változott, az az volt, hogy Juhász Ferenc élt és verseket írt. Mindenkinek volt róla véleménye, mindenki ismerte, a róla szóló paródia még kabaréjelenetté is válhatott, mert még az is tudta róla, kicsoda és miféle burjánzó képi világot teremtett, aki nem volt állandó olvasója. Ő pedig egyszerűen csak jelen volt ebben a világban, és közben megteremtette a magáét. Ettől az állandó jelenléttől valami olyan érzésem támadt, hogy halhatatlan. Hogy minden megváltozhat körülöttünk, mi magunk is, de ő itt lesz és szól a maga sajátos, ezer közül is felismerhető hangján.

Nehéz költészet az övé. Súlyos, erős, karcos és melengető, mint egy pohár pálinka. Sosem bírtam sokat belőle. Csak egy kicsit. Egy hajtásra magamba dönteni az egészet, aztán várni a hatását, ahogy a gyomorba kúszik, aztán beleszédülni, ahogy fölszívódik a vérbe, az agyba. Föl a zakatoló ritmus, nem az énekelhető dallamok, hanem az állandó zsongás, föl az egymásba szövődő-fonódó képek sora. Megül rajtam a súlyuk, mint az ólom, belém karmolnak, mint a vasmacska, és megtartják bennem magukat.

Bele-belekapok most egy-egy versébe, és úgy érzem, nem változott semmi, hiszen itt van majd félszáz kötetével! Nem az az arca halhatatlan, melyet a Szép versek antológia évről évre megmutatott és őriz, hanem az az arc, amit a költészete faragott számára.

Nyolcvannyolc földi év jutott neki – hosszú élet, bár jutna mindenkinek ennyi! –, és ha búcsúzunk tőle, mondhatjuk azt: de jó, hogy eddig velünk volt!