Fácánok pávatánca
Ahogy az lenni szokott, Pintér Béla megint alaposan beleveri az orrunkat történelmi és magánbűneink kisebb-nagyobb piszkába, és mi megint lelkesen tapsolunk neki ezért. Még akkor is, ha a Szkénében nemrég bemutatott Fácántánc nem tartozik is az író-rendező legjobb darabjai közé. De az előadás, a társulat produkciója, mint mindig, most is fergetegesen jó és magával ragadó és sziporkázóan ötletes és nagyon, nagyon mulatságos.
Ezúttal látszólag a 17. század Magyarországán esnek meg velünk a dolgok, a törökök már kifelé tartanak, az osztrákok még épp csak elindultak befelé, a magyarnak igazodni kell erre is, arra is, járni kell hát a pávatáncot Kelet felé, Nyugat felé, képmutatni ezerrel, fölfelé nyalni, lefelé rúgni, ahogy évszázadok óta szokás ebben az átjáróházban. Minden bizonytalan, ingatag, keveréke múltnak és jövendőnek. Amit mi már megbűnhődtünk, harsogják is a Himnuszt, igaz, a balsors az El Cóndor Pasa dallamára tépi a magyart. Bizarr világ.
A Simon (Szájmon!) Ferenc Szakmunkásképző Iskola olyan, mint egy kis laboratórium, itt minden megtörténik kicsiben, ami odakint nagyban. Választási csalások, lehallgatási és kiszivárogtatási botrány, intézményesített lenyúlás, ügyeskedés. Hatalmától és saját jóságától megrészegült igazgatónő, aki puszimegvonással bünteti „imádott” diákjait. Akiket valójában képezhetetlen, degenerált idiótáknak tart. A szerepben Csákányi Eszter remekel, egyformán tud megvetésre és szánalomra méltó lenni. Tokai Andrea szép példáját mutatja annak, hogyan képes valaki még a nemét is megváltoztatni, megfáradt tanár néniből kőkemény igazgató bácsivá válni. Thuróczy Szabolcs most is kitűnő a török-magyar keveréknyelven beszélő technikatanár szerepében. Ő az a szerény, szolgálatkész, de a szálakat háttérből mozgató örökös nyerő figura, aki minden rezsimben megtalálja a maga számítását.
A Fácántáncban nincsenek gyomorszorító pillanatok, megrendítő emberi sorsok, mint a Szutyokban vagy a Titkainkban, és tulajdonképpen nincs befejezés sem, mintha a végére elfogyott volna a kedv és a türelem, a szerző váratlanul halomra lövet mindenkit a még visszanyilazó törökökkel, aztán lehet tapsolni. De a Fácántánc így is Pintér kíméletlenül pontos, kemény, szatirikus látlelete a magyar valóságnak, történelmi múltunknak és napi jelenünknek. Amin sokat nevetünk, és mégsem derülünk tőle jókedvre.
