Rézben egész

Ezt a szöveget egy szerkesztő írja, aki most, írás közben arra is gondol, hogy mindezt hogyan olvasná, azaz szerkesztené Réz Pál, a szerkesztő, a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora, a Holmi című folyóirat alapítója és főszerkesztője, akinek eposzi jelzője a legendás. Egyrészt ez a jelző természetesen jár neki, tényleg az; másrészt mégis ódzkodok ennek a használatától, mert számomra éppen Réz Pál valóságossága, természetessége és fölvállalt gyarlósága tűnik fel elsőnek, és ez nálam valahogy ellentéte a legendának. A Bokáig pezsgőben többszöri olvasása és több személyes beszélgetés után egyre inkább a titkát és a titkait érzékelem. Mintha megnyilatkozásai, kitárulkozásai eleve rejtélyeit és csendjeit rajzolnák-satíroznák körül, és minél több az ismert információ, annál nagyobb lesz az ismeretlen tartomány.

Három lépés közelség.

Egyfajta intim közvetettség jellemzi ezt a könyvet, és ez egyaránt fakad Réz alkatából és még inkább a szöveg keletkezési körülményeiből. A beszélgetések, melyeket 1992. november 13-án kezdtek, pénteken, éppen 23 évvel az idei párizsi rettenetes éjjelünk előtt, eredetileg a Magyar Rádió számára készültek. Őszmélyi későesték, Parti Nagy kérdez, Réz válaszol, a rádiós szerkesztő Szebényi Cecília figyel, ha elakad a beszélgetés, segít. Ebből a tíz darab többórányi beszélgetésből sűrítettek-szerkesztettek kilenc ötvenperces adagot. A kötet ezeknek a rádióban sugárzott műsoroknak az átirata, kiegészítve egy 2000-ben felvett újabb beszélgetéssel és a zárófejezettel, mely idén nyáron már konkrétan a könyvhöz készült, hogy újranyisson kérdéseket, elvarrjon szálakat. Visszatekintsen például a Holmi immáron lezárt történetére.

A Bokáig pezsgőben nem a parttalan emlékezés könyve. Bár Réz egyik kedvence Marcel Proust, remek kis könyvet is írt róla, itt az emlékezésnek partja van, szabályozott partszakasza. Disztingvált az áradás. Parti Nagy abban bízott, hogy ebből a nyersanyagból, narratív vázból Réz majd megírja az életrajzát. Nem írta meg, de most olvashatjuk.

Mintha neve is a legrövidebb igyekezne lenni, két szótag összesen. Ráadásul a többtucatnyi könyvet lefordító irodalmár neve maga a fordítás. A Kupfer szó szerint azt jelenti: Réz. Tükörfordítás. A fordítás mint tükör. A tükör, ami a könyvben is felbukkan, és amelyben az idős Réz fürkészi magát, mai szóképzéssel: rembrandtingol. De fordításnak tekinthető metaforikusan Réz keresztneve is: Pál, ebben mindig benne van a fordulat, az irányváltás lehetősége és evidenciája. Ilyen szövegkörnyezetben a sors fogalma szinte már le is írja magát. A sors, melyről sokszor nincs fogalmunk, de van történetünk. Réznél itt van rögtön a gyermekparalízis. Orvos édesapja, miután Aradon járvány van, úgy dönt, kiviszi fiát a közeli Gyorokra, ahol biztonságban lesz. Réz végül az ottani szőlőben lesz beteg.

Réz anyanyelve a kávéházi anekdota, az a fajta sztorizás, amiben a lényeges információk, akár egy pakliból a magyar vagy francia kártyák, a megfelelő pillanatban kerülnek terítésre. Csendes durchmars és handrömi. (Ha a világ csak egymás mellett álló kávéházakból állna, akkor Nagyvárad, Budapest, Bécs és Párizs mennyivel közelebb lenne egymáshoz, átjárható lenne a Szűcs Jenő-i értelemben vett három régió – akár egyetlen főpincérrel is.) Aztán a karcos-pulzáló adoma egyszer csak megdermed, kissé hűvösebb, már-már hideg, jeges lesz. Befagy a duma. E csodálatos könyv figurái, nevezzük őket nyugodtan hősöknek is akár, a legtöbbször így lesznek emlékművekké, dermedt lelkekké, melyeket az emlékezés, szellemidézés révén Réz feltámaszt, élettel és meztelenséggel ruházza fel őket, majd a történet végén visszatérnek a túlvilágba.

Ennek a könyvnek, Réz Pál életének, rengeteg halottja van. Kosztolányi Dezső kíntól eltorzult halotti maszkja. Az irodalmár Czibor János öngyilkossága. Az apa, doktor Raffy Ádám halálos betegsége és elmúlása. Kormos István halálhíre. Az utolsó látogatás Csurkával a haldokló Zelknél. A Kútvölgyi. A báty, Réz Ádám keserű mondata, hogy azokat irigyli, akik már nem élnek. A szerkesztőtárs, Domokos Mátyás hirtelen halála borotválkozás után, pizsamában. A legjobb barát, Szűcs Jenő történész váratlan utolsó ölelése az öngyilkossága előtt. Halott már Szebényi Cecília is, neki van ajánlva a könyv. És halott Réz hitvese, Pallos Klára is.

Ülünk Réz Pálnál. Esik az eső. Lánya és fia az első példányokat veszi a kezébe. Igazi könyvemberek: előbb megszagolják, csak aztán lapoznak. Mindkét könyv ugyanannál az oldalnál nyílik ki. Magától. (Ki mástól? Valaki mástól?) Azon az oldalon, ahol két fénykép van az édesanyjukról, Kláráról. Az első az ötvenes években, a másik néhány nappal a halála előtt készült, fiuk, Mihály készítette. Belenevet a kamerába. A Bokáig pezsgőben ennek a kapcsolatnak a története is. A halál utáni életé. A továbbélésé.

Kavargatom a kávét, nézem a szőnyegmintákat. Számolásba kezdek. Réz és felesége 32 évet élt együtt. Klára halála óta 31 év telt el. Most jön a forduló, amikor az emlékezés árnyéka már hosszabb, mint az az időszak, amire emlékezik. Ugyanakkor ez az óriásbeszélgetés megerősít abban, hogy az időt mint olyat nem érdemes és nem is lehet pusztán mennyiségi kategóriává szuszakolni. Több idő van, közben meg az az egyetlen, az fogy egyre.

Rómában a Santa Maria in Trastevere-templom előtt nézni a pálmát, megenni ketten egy kehelynyi fagylaltot, vagy legelőször megérkezni Dubrovnikba. Ezek Réz Pál folyamatosan visszatérő, intenzív emlékei. Teljes hiányok. „Az élet kivételes pillanatai”, idézi Proustot Réz, akit én mindig idős embernek ismertem, amolyan örököregnek, akiben emiatt mindig van valami vásottan kölykös is. Most még öregebb, aggastyán. Szelídebb, kevésbé tüskés. Vagy nem akar, vagy nem tud már gunyorral védekezni.

Eláll az eső, de legalábbis itt, a cikkben álljon most már el.

A könyvben szereplő emberekről beszélgetünk. Elég egy-egy kacsázó kavicsként bedobott kérdés, jönnek a válaszhullámok. Déryről eszébe jut Örkény István. Ottlik Gézáról Vas István. Átnézek a Jászai Mari tér túloldalára, ahol Ferenczy Béni és Déry Tibor lakott, túl a Margitszigeten nézem a Lukács teraszát, arrébb a Komjádit, Óbudán pedig a házat, ahol lakott egy Orbán Ottó nevű fantasztikus költő. Így lesz karnyújtásnyira és kézfogásnyira a modern magyar irodalom – bár ha valamit nem szeret Réz Pál, az az üres lózungok és a kultikus körítés. Szerkesztőként nem annyira a leírt, mint inkább az elmondott szavakkal van jelen. Alakja és titka, tudása és érzéke részint láthatatlanul épül be megannyi mű világába és mondatrendszerébe, tanácsai, dumái, ötletei és húzásai ott vannak a sorokban és a sorok között; részint félig-meddig láthatóan: Réz figura, alakzat. Megírták őt többen is. Négy éve vagyok szerkesztő, Réz negyven és huszonöt évig volt az. A minap megkérdezték tőlem, mi a szerkesztő. Egy kör alakú vidéki könyvtárban voltam, ezzel a kérdéssel mégis majdnem a sarokba szorítottak. Azt válaszoltam, hogy a jó szerkesztő egyszerre egy átlagolvasó (ha van olyan) és a legkülönlegesebb szuperkritikus (ha lehetséges). Még éppen elértem a keszthelyi csatlakozást.

A margitszigeti futásaimnak van néhány rituáléja. Olyan eleme, amely éppen az ismétlések révén lesz mindig új és újabb. Mikor a végén visszafelé futok a Margit hídon, és megnézem, meglesz-e a saját aznapra elvárt szintidőm, felpillantok a Réz család erkélyére. Ha úgy vesszük, szó szerint felnézek Rézre. És ha szerencsém van, akkor a sarkon, ahol ma gyorsétterem van, régebben hentes volt, előtte nyilasközpont, éppen zöldet mutat a lámpa.