Nulla típusú növekedés

- Gondolom, a VOSZ főtitkáraként megkönnyebbült, amikor Matolcsy főminiszter Orbán Viktor személyes utasítására „elrendelte a magyar fellendülést”.

– Hallom a kérdéséből az iróniát, de úgy gondolom: félrevisz bennünket, ha beszélgetésünk alkalmi politikai nyilatkozatokra épül. Ezeket fölösleges értelmezni. Nem beszélve arról, hogy különlegesen érzékeny helyzetben beszélgetünk.

- Kinek érzékeny a helyzet?

– Az országnak, mivel a VOSZ megítélése szerint nulla százalékpontra tehető a várható növekedés.

- Nulla növekedés? Ezt hívják dinamikus stagnálásnak.

– A VOSZ tagságát sem lehet maszlaggal etetni, elvégre itt élnek, kicsik, nagyok, multik, hazaiak. Ha a várt, nulla típusú növekedés bekövetkezik, kellemetlen, de nem tragikus esztendő elé nézünk.

- A nulla növekedés a gazdasági pszichológia szerint visszaesésként jelenik meg a társadalom tudatában.

– A gazdaság 2012-ben stagnálni, vánszorogni fog. Ha ezt megússzuk recesszióba hajlás, bukta nélkül, összetehetjük a kezünket.

- Ez azt jelenti, hogy állások tömkelege forog majd kockán? Mi lesz az egymillió munkahellyel?

– Más a helyzet. Ha a meglévő munkahelyeket megőrizzük, nem éltünk hiába.

- Amikor fölvette a kagylót, előrebocsátotta: nem lesz könnyű dolgom, mert a direkt politizálás a vállalkozói mentalitástól idegen. „Mi adóval, bérrel, érdekegyeztetéssel foglalkozunk” – mondta. Mi ez, ha nem politika?

– Na, akkor tisztázzuk: a VOSZ nem X vagy Y pártra vagy annak kormányára, hanem az ország érdekeire tekint. Mindenki tudja jól, hogy a választás előtt a gazdaság rendbetétele érdekében léptünk egyezségre a hatalomra aspiráló erőkkel.

- Világos. Ha valami, ez biztos tipp volt.

– Ne tekintse opportunizmusnak. Mi mindig életteli, aktív, realitásokon alapuló partneri viszonyt ápoltunk a mindenkori (és minden színű) hatalommal.

- A bérkommandó már nem zaklatja a vállalkozókat?

– Nem kell már itt bérkommandó. Az új bérezési rendszer a két jelentősen megemelt elemmel, a minimálbérrel s a garantált bérminimummal annyira behatárolja a vállalkozók mozgásterét, hogy az – a beépített szankciókkal együtt – központi állami bérgazdálkodásnak mondható. Az üzleti szférában a bérnek a béralkun kellene alapulnia, de a két bértarifával és az egykulcsos adóval olyan helyzetbe hozták a vállalkozókat, hogy a döntési szabadságuk minimális.

- Cserében rend lesz. Vagy a rend szül igazi káoszt?

– 1993-ban szűnt meg a központi bérszabályozás rendszere. Most kicsit visszalépünk abba a korba. Ez rendkívüli idők rendkívüli intézkedése. Már akkor rosszat gyanítottam, amikor mondogatni kezdték: senki sem járhat rosszabbul. Ilyen a gazdaságban – béralkuban, adóban, jövedelemátcsoportosítás idején – nincsen. A végén ki is jött az eredmény: olyan bonyolult a bérkompenzációs rendszer, hogy nagyon nehezen lesz alkalmazható. De még ez sem garancia arra, hogy nem lesz elbocsátás, színlelt szerződés, feketemunka.

- Úgy látom, sokat ér a gazdasági szuverenitás, de pénzbe is kerül. Mennyibe?

– Tisztázzuk ezt a szerencsétlen „szuverenitás vagy szabadságharc” kérdést. Ha valaki nem támadó éllel mondja – például olyan értelemben használva a szót, hogy „az államadósságnak csökkennie kell” –, el is fogadom. Ha nem konfrontatív éllel vagyunk szuverének, ha nem hazardírozunk, a szuverén státus méltányolható.

- Próbálom terelgetni „politikailag izgalmas” kérdések felé, de látom, éber. Miért olyan népszerű téma mostanában Magyarország a nemzetközi sajtóban? Jó ez nekünk?

– Biztos jobb, ha egy ennyire kicsiny ország nem szerepel túl gyakran a címlapon, mert ha mégis, annak sajnos oka van. De én úgy látom, hogy nem a gazdasági döntések izgatták fel a kedélyeket, inkább a közjogi átalakítás.

- Tehát megértőek...

– Nézze, a jelenlegi helyzetben könnyű és népszerű volna azt mondani: kész, elállunk a partneri viszonytól. Mi azt ígértük a választás előtt: a viszonyt a „második félidőig”, a ciklus közepéig nem bolygatjuk. Hozzá kell tennem, nem is olyan könnyű tartani magunkat ehhez.

- A tagság békétlenkedik? Nem lehet könnyű dolga.

– Nem békétlenkedik senki, csak a vidéket járva látom, hogy sok vállalkozó hite, bizalma erősen inog.

- Merthogy... Mivel elégedetlenek?

– Mert egyáltalán nem értették az eva körüli ostoba huzavonát. Mert nem örülnek a centrális bérszabályozásnak, a népegészségügyi termékdíjnak, a chipsadónak, az áfakulcs emelésének. Annak, hogy a kormányzat sokszor ötletszerűen ott és akkor nyúl bele a magángazdaságba, ahol és amikor akar. Nem örülnek annak sem, hogy 430-440 forint egy liter gázolaj, és a fuvarozó kisvállalkozók kimaradnak a jövedékiadó-visszatérítésből. Nem értik a „plázastop” törvénybe iktatását.

- De közeledik a félidő...

– És mi, ahogy rendes, futballkedvelő emberekhez illik, magunkra zárjuk az öltözőajtót, és szakmai értékelést követően eldöntjük, hogyan játsszunk tovább.

- Szép, hogy ennyire következetes. Mégsem tudom nem látni, hogy még jobboldali közgazdászok sora is bírálja a kormány áttekinthetetlen politizálását.

– Nyilván a segítés szándékával teszik. Ahogy mi is.

- Még nem őszült ’88-ban, amikor először megjelent az Érdekegyeztető Tanács nyitó ülésén. Ma már nincs is ilyen. Lesz Magyarországon valódi érdekegyeztetés?

– A tanács felszámolása – mivel életem része volt – megviselt. Amikor létrehozták a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsot, arra hivatkoztak, hogy a kormány az egyeztetés körülményessége miatt „egyszerűbben működő”, hatékony (harmincfős!) testületet állít fel. Ebben szakmailag inkompetens szereplők jelentek meg. A valódi érdekegyeztetés háromoldalú, de abban a kormányzati oldalnak is szerepelnie kellene.

- Miért kötne a kormány a gazdasági életben kompromisszumokat, amikor minden másban a konfrontációt keresi?

– Mert a munka kultúrája, a foglalkoztatási viszonyok alakulása miatt nem szorítható háttérbe a társadalmi párbeszéd.

- A kompromisszumot és a konfrontációt azért emlegettem, mert sokan azt jósolják: Magyarország három-négy hónapon belül finanszírozhatatlanná válhat. És akkor a hatalomnak meg kell kötnie bizonyos kompromisszumokat.

– Ha a hűtővíz forrni kezd, nem a gázpedált kell tovább nyomni, hanem hűteni kell a rendszert. De ez ma már öngerjesztő folyamat. A jóslatok jóval komorabbak, mint a valóság, amely persze nem biztató. A kommentárokban is mértéktartóbbnak kellene lenni. Amikor a munka törvénykönyvét tárgyaltuk, még el sem kezdtük az egyeztetést, minden oldalról azt hallottuk: rabszolgatörvény, cselédtörvény. Nem lehet bármit mondani. S ízlésem szerint nem használnám a bóvlikormány kifejezést sem.

- Akasztott ember házában kötelet emlegetni... Három gyors leminősítés után?

– Tény, hogy nyakunkon ül a válság, de egészen másképp éli túl az influenzát egy fiatal, erős szervezet, mint egy legyengült.

- Orbánékat alkalmasnak tartja a gyógyító terápiára?

– Felkészületlenül érkeztek ők is. A politikai és szimbolikus értelemben fontosnak tartott döntéseket vették előre – a gazdaságiak helyett. Pedig az idő vészesen fogy: 2012 az az év, amikor tehetnek még valamit. A választói lélektant ismerve tudjuk: 2013-ban már csak „baráti lépésekkel” próbálkozhatnak.

- Ha tehetik. Ha marad rá tér. Vagyis ha meg nem buknak.

– Ez senkinek se tenne jót, a közembernek legkevésbé. De nem vagyok ennyire pesszimista. Magyarországon 1990 óta nem volt előrehozott választás. Valószínű, hogy a mostani pártszövetség is kitart. De 2012 sorsdöntő év lesz.