Egy szörnyű korszak főszereplője: A helytartó

Fiatalon, szivarral a kezében megtévesztésig hasonlított Szomory Dezsőre. Aztán jött a jellegzetes biliárdgolyófej. Bő évtizedig meghatározó szerepe volt a magyar história alakításában, majd elsodorta a népharag. Ám aligha állíthatjuk, hogy nyomtalanul. Ezrek, tízezrek életét nyomorította meg, amíg a hatalmat birtokolta.

– A Rákosi-örökséggel már megküzdött a politika, a magyar nép is – vélekedik Sipos Levente történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa, a memoárok egyik sajtó alá rendezője. – A társadalom „megemésztette” uralkodását, elítélte önbálványozó személyét, rossz érzéssel gondol vissza rá, nem vitatéma a nevével jellemzett rezsim megítélése. Történelmi karanténba került.
De vajon mennyire tehető a Rákosi-korszak áldozatainak száma, beleértve a nagy koncepciós gazdasági és politikai pereket, a tábornoki kar lefejezését, az egyházak elleni megtorlást, a szerzetesrendek feloszlatását, a kollektivizálást, a padláslesöprést, a kitelepítéseket?

– Még a történelemtudomány adóssága a leltárkészítés: hányan váltak a diktatúra áldozataivá a második világháború utáni évtizedben. Amikor Sztálin halála után, 1953 júniusában Rákosit raportra hívták Moszkvába, röpködtek a számadatok, mekkora elnyomás zajlik Magyarországon. Molotov arra hivatkozott, s Berija is megismételte: a felnőtt lakosságból 1,5 millió ember ellen indítottak eljárást három és fél esztendő leforgása alatt, s másfél millió kihágási ügyről tett említést, mert lényegtelen dolgokért is önkényesen büntettek. Az internálótáborokban összesen 44 ezren fordultak meg, a kitelepítettek száma 14-15 ezer volt – készít számvetést a történész.

1945-ben új időszámítás kezdődött Magyarországon, amely szakított a korábbi történelmi-politikai berendezkedéssel, s ez a változás összeforrt Rákosi nevével. Lehet használni a rákosizmus kifejezést is, ez a sztálinizmus magyar megfelelője. Rákosi igazi helytartó volt. Nem akart és nem is mert szembeszállni a szovjet igényekkel, követelésekkel, mindent maradéktalanul teljesített, amit Sztálin elvárt tőle. 1948 után rendkívül bizalmas viszony alakult ki közöttük, amit még a kilincselő szovjet pártvezetők is elirigyeltek: közvetlen telefon-összeköttetésben álltak, sőt négyszemközt is egyeztettek, például nemcsak a Rajk-per vádiratát alkották meg együtt, hanem az ítélet is közös munka gyümölcse volt.

Lehet-e róla egyetlen jó szót is mondani? Lehet, állítja a történész, mert a gonosz emberek is lehetnek jó képességűek és tehetségesek. 1945–46-ban az ország újjáépítésében sok helyénvaló kezdeményezéssel rukkolt elő. Egy felmérés szerint 1946-ban ő állt a népszerűségi lista élén, de eltaktikázta magát, s ’56-ban már az utolsó helyen kullogott. Pozitívumának lehet tekinteni az iskoláztatás lehetőségének megteremtését, a NÉKOSZ-nemzedék kifutását, egy új értelmiség színre lépését. Az egészségügy területén is jelentős fejlemények történtek a korábbi helyzethez képest, az iparosítás minden eleme sem vethető el. Lehetne folytatni a felsorolást, de mindezt feledtetik az elhatalmasodó torzulások a személyiségében.

– Hivatásos forradalmárként futotta végig a pályáját – folytatja Sipos Levente. – Már az 1910-es évek végétől egy küldetésre tette fel az életét: neki a szocializmust, a kommunizmust kell építenie, s a magyar nemzetet erre az útra kell rávezetnie. A küldetéstudat persze rendkívül veszélyes lehet, mert mániává torzulhat, s „a cél szentesíti az eszközt” jegyében machiavellistává teszi az embert. Rákosinál ez teljes mértékben bekövetkezett. 1945-ben kezdett hatalomra törni, akkortól datálhatók az első kimutatható nyomok. 1946-ban kezdődött a szövetségesek felszámolása, a szalámitaktika, a saját párthívek „ledarálása”.

Rákosi már korábban pókerarcú politikussá vált: a Komintern-iskola alakoskodásra, taktikázásra szoktatta, a börtönévek is erre tanították, s örökre befészkelte magát természetébe a bizalmatlanság.

– Életének kulcsszavává a konspiráció vált – folytatja Sipos Levente. – Elsajátította, miként lehet a politikában embereket, körülményeket folyton-folyvást kijátszani egymás ellen. Habár joviális ember volt, látszólag barátságos, és szinte lekenyerezte tárgyalópartnereit, közben alaposan megvezette őket. Szellemi fölényben volt a koalíciós partnerek vezetőivel szemben is, az ujja köré csavarta őket. Minden rögtönzésre utaló mendemondával szemben alaposan felkészült a tanácskozásokra. Tudásával nyugati partnereit is lenyűgözte. Okos ember volt, rendkívüli memóriával megáldva. Amit egyszer elolvasott, az megmaradt az agyában. Részben ez volt ellenfeleinek a veszte. Mindig a megfelelő pillanatban jött elő a farbával, s utána nyert ügye volt. Nem kellett papírok után kutakodnia, mindent a fejében tartott.

Bár 1953 után is görcsösen fogta a karmesteri pálcát, már nem tudott vezényelni. Képtelen volt kiheverni a Moszkvában rázúdult bírálatözönt. Változatlanul a párt első embere volt, kezében összpontosult a politikai hatalom, de már védekezésbe szorult, nem tudott új kezdeményezéssel előrukkolni a politikában.

– Sosem ismerte be a bűneit, lelkiismeret-furdalása sem volt. A számkivetettség éveiben is rögeszméje volt, hogy helyes politikát folytatott, mások hibázták el – összegez a történész. – Először politikai okból akart hazajönni, visszaküzdeni magát az élcsapatba. Aztán azért, hogy megmagyarázza a bizonyítványát. Végül amiatt, mert sosem vette fel a szovjet állampolgárságot, ízig-vérig magyarnak érezte magát. Félig vakon, rossz körülmények között élt az isten háta mögött, Kirgíziába száműzve. Elszigetelten, se ismerős, se barát. Úgy vélte, ha veteránként visszatérhetne, az a rehabilitálását is jelentené.

De Kádár nem nyitott kaput. Csak porrá válva térhetett haza. A Farkasréti temetőben márványtábláját többször meggyalázták, ezért elköltöztették egy másik kolumbáriumba, neve helyett már csak monogramjával jelezve kilétét.