Az átlag felett

- A tehetség pusztán kivételes képesség? Vagy több ennél? Egyáltalán: könnyen definiálható a tehetség fogalma?

Balogh László: Czeizel professzort idézem: a tehetség egy adott szellemi szférában az átlagost meghaladó kivételes adottság. Lehetőség, hogy a gyerek sokra viheti. De hogy mit vált be ebből a lehetőségből, sok mindentől függ: milyen családba születik, milyen iskolába jár, mennyire motivált.

Czeizel Endre: Van a nagyon okos gyerek, ő a kitűnő tanuló, szorgalmas, és később jól alakítja a családi és a társadalmi életét is. Ám nem a nagyon okos, hanem a rendkívül kreatív emberből lesz géniusz. Aki új eszméket teremt. A géniuszoknak köszönhetjük, hogy a világ megy előre. De nehéz őket elviselni. Mert az ihletettség lázában elhiszik magukról, hogy próféták. Aztán kiszipolyozzák magukat, depressziósok lesznek, önpusztítók. A kreatív gondolkodókkal már az iskolában baj van: például Edisont az első osztály negyedik hete után kisegítő iskolába küldték. Sajnos a tehetség fogalma elsatnyult a magyar köznyelvben. Valamelyik rádióban elhangzott: Bartók Béla tehetséges volt. Szabad így megsérteni? Bartók csak egy ígéret volt? Kazinczy Ferenc tudta, minden nyelvben megvan a valóra váltott tehetség ikerszava: talentum. Csak idehaza nem használjuk. Egyébként tíz kivételesen tehetséges gyerek közül egyből lesz kivételes talentum.

– Popper Péter azt mondta: a tehetség utat tör magának.

CZ. E.: Nem így van. Minél kivételesebb, tehetségesebb valaki, annál nehezebb a sorsa. Ezt minden kutatás alátámasztja.

B. L.: A tehetséget keresni kell. A pedagógia számára éppen az a legnagyobb feladat, hogy megtaláljuk a tehetségeket. S ez a leggyengébb pontja is a magyar tehetséggondozásnak.

CZ. E.: Nem mellesleg: nálunk éppen Balogh László volt az első, aki ’95-ben Debrecenben létrehozta a kivételesen tehetséges gyerekekkel foglalkozó pedagógusok szakképzését. Ma már több mint ezer olyan pedagógus van, aki legalább érti: a kivételesen tehetséges gyerekek ugyanúgy eltérnek az átlagosoktól, mint, mondjuk, az értelmi fogyatékosok.

– De vajon abba a faluba vagy kisvárosba is jut speciálisan képzett pedagógus, ahol az a fantasztikus tehetségű gyerek megszületett, s majd odajár iskolába? Vagyis: nyilván nincs minden gyereknek esélye arra, hogy felfedezzék. Kérdés az is: érdemes-e őket adott esetben a családi, baráti környezetükből kiemelni a tehetséggondozáshoz?

B. L.: Tisztázzuk: a szakképzésre a pedagógusok nem az elit iskolákból jöttek, hanem éppenséggel a hátrányos helyzetű térségekből. És mi is azt gondoljuk: nem érdemes kivennünk a tehetséges ígéreteket a környezetükből, hanem ott, helyben kell olyan feltételeket teremteni, hogy kibontakozhasson a tehetségük. Gondolom, emlékeznek még Szász Marci esetére.

– Hogyne. Matematikazseni volt hatévesen. Csodagyerekként emlegették. Húsz évvel ezelőtt.

CZ. E.: Igen. Járt nálam a család, mert tízéves korában tényleg 185-ös IQ-ja volt Marcinak. Az géniusz kategória. De az ő példája nem szerencsés: adottságaihoz képest nem lett belőle óriás.

B. L.: Pontosan ez az. Kikapták a családból, idekerült, odakerült, ugyanakkor mégsem megfelelő szakértelemmel foglalkoztak vele. Szász Marci középiskolás korában visszatért a szülővárosába. Nem tudta elviselni a családból való kiszakítottságot. Nem is fejlődött úgy, ahogyan fejlődhetett volna. Csermely Péter professzor – aki jelenleg az Európai Tehetség Társaság elnöke – 2006-ban élére állt a magyar civil tehetségmozgalmaknak. Ő találta ki a tehetségpontok hálózatát. Ma már több mint ezer ilyen tehetségpont van itthon és a határon túl, a legkisebb településeken is. A hálózathoz a tehetséggondozás intézményei, civilszervezetei, alapítványok kapcsolódtak. Mindehhez – beleértve a pedagógusok képzését is – jelentős anyagi támogatást kapnak. A hálózat abban is segít, hogy az ígéretes gyerek a családi közegben maradjon.

– Lehet, hogy több a pénz a tehetséggondozásra, de közben tönkremegy az oktatási rendszerünk. Túlterheltek a pedagógusok, azt sem tudják, holnap lesz-e még katedrájuk. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben kiemelten figyelnének a tehetségekre.

CZ. E.: Igaza van. Amikor én a Fasori Evangélikus Gimnáziumban a Nobel-díjas palántákat kutattam, kiderült: ott bizony a pedagógusfizetés nagyon magas volt. A tanárt megbecsülték anyagilag és erkölcsileg. A fasori gimnázium tanárai közül három akadémikus lett.

B. L.: Azzal egyetértek: a pedagógusé a leghátrányosabb hivatás a rendszerváltozás óta. Mégis, miután 2008-ban az Országgyűlés elfogadta a Nemzeti Tehetség Programot, s jöttek uniós támogatások is, sok milliárd forinthoz jutott a tehetséggondozás. Tehát az iskolai munkának ez a területe kiteljesedett.

CZ. E.: Tény. De azért a merítéshez az egész pedagógia színvonalát kéne emelni.

B. L.: Valóban nem mindegy, milyen a képzés. Mennyire motiváltak és alkalmasak a tehetségfejlesztésre a pedagógusok, milyen tehetséggondozó programjuk van az iskoláknak. Hogy ki lesz jó pedagógus, azon is múlik, neki milyen tanárai voltak. Majdhogynem az az élmény köszön vissza a fiatal pedagógus munkájában, módszereiben.

CZ. E.: Igen, ez borzasztó fontos. Volt egy Kiss Jenő nevű tanárom, aki úgy tudott Vörösmartyról beszélni, hogy megállt a levegő az osztályban. Egy életre belém írta Vörösmartyt és a költészet szeretetét. A pedagóguskarizma, a pedagógusi talentum életre szólóan befolyásolhat minket. Ezért is kellene megbecsülni a pedagógusokat.

– De voltaképpen mit értünk tehetséggondozáson vagy tehetségfejlesztésen? A gyerek képességét fejlesztik? Vagy ismeretekkel tömik tele a fejét, aminek Magyarországon amúgy is nagy hagyománya van?

B. L.: Ez kulcskérdés. Egy tehetség akkor hatékony, ha az ismereteit a gyakorlatban alkalmazhatja. És ebben még sokat kellene tenni. Magyarországon inkább a hibákat emlegetjük. Miközben minden gyereknek, a tehetségesnek is arra van szüksége, hogy újra és újra tükröt tartsunk, milyen ügyes, milyen okos. De ma nem a tudás, nem a tehetség az érték a társadalomban, hanem az, milyen kocsival jár valaki, vagy milyen márkás ruhában feszít. És amíg így van, addig hallatlanul nehéz elérni a gyerekek körében, hogy örömmel jöjjenek iskolába. Ahol ráadásul sokszor az önértékeléséhez szükséges pozitív visszajelzéseket sem kapják meg. Kutatások azt mutatják: Magyarországon a tehetséges gyerekeknek körülbelül a fele alulteljesít az iskolában. Azaz: ötven százalékuk nem tudja „beváltani” a tehetségígéretet. Micsoda veszteség ez!

CZ. E.: Amerikában kétszáz éve tudják: egy nemzet nagysága azon is múlik, hány géniuszt nevelnek föl, hány géniuszt juttatnak el a csúcsra. És ez lényeges. Minden emberre nagy szükségünk van, de azért a jövőt itthon is a géniuszpalánták határozzák majd meg.