A szegény öreg csodabogár
Az irodalomkedvelő osztrákok régen tudják, hogy Arno Geiger kiemelt figyelmet érdemel. Legújabb könyve, „Az öreg király száműzetésben” a megjelenés után azonnal különböző bestsellerlisták élére került, most pedig a Lipcsei Könyvvásár fődíjának várományosa. A kötet címe egyébként nem is sejteti a témát, amely pedig sokakat foglalkoztat, nem beszélve arról, ahogyan az író a személyes érintettség érzékenységével a kényes kérdést történetté formálja.
A száműzetésben idegenként bolyongó, saját életét nem lelő király nem más, mint August Geiger, az író Alzheimer-kórban szenvedő édesapja. A történet sok családnak ismerős: az idősödő férfi kisebb-nagyobb emlékezetkieséseit a környezet eleinte némi ingerültséggel vette tudomásul, s arra biztatta, szedje össze magát, próbáljon kevésbé szétszórt lenni. A család csak akkor ismerte fel (vagy be) a valóságot, amikor legalapvetőbb ismeretei is elvesztek, s a diagnózis egyértelművé vált.
Arno Geigerkorántsem szakértőként, sokkal inkább szerető és aggódó, édesapja állapotának javulásáért mindenre elszánt fiúként írja le az évtizedes kétségbeesést, nem osztja az észt, csak elmeséli, mi történt és hogyan, milyen érzelmeket váltott ki ez a lassú de visszafordíthatatlan állapotromlás. Saját védekezési mechanizmusának titkait is megosztja az olvasóval, azt tudniillik, milyen fontos számára különválasztani a személyt a betegségtől, s tudatosítani önmagában, hogy ez utóbbival áll harcban, nem pedig az apával.Ha sikerül elismerni azt a világot, amelyben a demenciában szenvedő él, az segít – állítja. Az édesapának külön világa van, ez csak az övé, különbözik mindenki másétól, s a két világ között nincs átjárás. Ezt tudomásul kell venni. A beteg már régen nem tudja, hol van, nem képes nevén nevezni gyermekeit sem, de azt nagy biztonsággal érzi, ki az, akit szeret. Utóbbihoz – legyen az, mint August Geiger esetében egy kedvelt ápoló – nagyon ragaszkodik. Törés volt tehát, amikor a család kényszerűségből úgy döntött, hogy a legszakszerűbb gondoskodás mellett sem tartható fenn az otthoni ápolás (különösen, mert jó osztrák gyakorlat szerint a szomszédos Szlovákiából érkező ápolónők a törvény betartása miatt rendszeres időnként váltják egymást, vagyis eltünnek, s a betegnek meg kell válnia a megszokottól, a megkedvelttől).
Tények és érzelmek
A könyv azért is érinti olyan mélyen az olvasót, mert sokat megtud a szerzőről, az ő érzelmi ingadozásairól, a kétségbeesés, a bánat és az egy-egy pillanatra felvillanó boldogság perceiről. S arról, hogyan éli meg a felismerést: mennyi mindent mulasztott el ebben az apjához fűződő kapcsolatban.
Amíg apját nem helyezték el egy otthonban, Arno Geiger az ő – vagyis a főszereplő – közelségében igyekezett írni. És fontos volt számára, hogy időben befejezze a könyvet, édesapja még megérje a megjelenést. Neki volt fontos, hiszen édesapja, mint annyi mindenről, erről sem vett tudomást. Ő viszonylag világos pillanataiban csak „szegény öreg csodabogárnak” nevezi magát, de hogy mit tud saját talajvesztettségéről, azt a kívülálló még csak nem is sejti. Az olvasó sok mindenen elgondolkodhat, sőt, Geiger tapasztalatai birtokában talán időben változtathat kapcsolatrendszerén.
Ez egyébként nem csak azoknak adott lehetőség, akik a könyvet olvasták: az osztrák sajtó a regény miatt most felkapta ezt a témát, s nem csak az egészségügynek szentelt oldalakon foglalkozik az Alzheimer-kórral. Szakértők osztják meg ismereteiket a közvéleménnyel, hasonló esetekkel szembesülő családtagok, ápolók tárják fel mindennapjaikat. És persze nyilatkozik Arno Geiger is, aki nem tagadja: nem volt egyszerű döntés hozzányúlni egy ennyire személyes és emiatt fájdalmas témához. Szó sincs persze arról, hogy a regény csak a téma iránt fogékonyaknak nyújt élményt: nyelvezet, stílusa igazi nagy szépirodalmi művé, s emiatt remek olvasmánnyá emeli.
További cikkeket olvashat Ausztriáról a
Szervusz Ausztriahonlapon
