A „demokrácia ragyogó lovagjának” boldogtalan pokoljárása

A vitát közvetlenül megelőzően jelentették be 1861. május 8-án az országgyűlésben: éjszaka öngyilkosságot követett el „a demokrácia ragyogó lovagja”, „a magyar nemzet reménycsillaga” (amint Szabad György történész gyűjtögetett fellobbanásokat halála hatásáról) Széki gróf Teleki László, majd az ülést elnapolták. Holott a Határozati Párt vezetőjeként reá hárult volna az uralkodónak adandó országgyűlési válasszal kapcsolatos vita felvezetése. De saját pártján belül is magára maradt eszményeivel, az alkut mereven elutasító álláspontjával. Erről szemrehányásként személyes bizonyságot szerezhetett, midőn az utolsó, végzetes estén felkereste Szervita (ma Martinelli) téri palotájában unokaöccse, Tisza Kálmán gróf.

Némaságra „kérve”?

– Mit mondhattak vajon egymásnak az „utolsó szó” jogán?

– Soha nem nyilatkozott erről Tisza, érdekes módon az öngyilkosságot követő rendőri vizsgálat során sem hallgatták ki ebben az ügyben. Holott, mint az a vallomásokból kiderülhet: este 7-8 között érkezett, és csak éjjel 11 óra tájban távozott, azaz minimálisan is legalább három órát töltött Telekinél. Az egyéb utalások alapján azonban jó okkal feltételezhetjük, arra akarta rávenni, elégedjen meg a másnapi vitában azzal, hogy a Deák Ferenc által előterjesztett felirati javaslat határozatként való elfogadtatását terjessze elő, de ne fűzzön ahhoz (kéretlen) kiegészítéseket, olyanokat, melyek az 1848-as törvények demokratikus jellegű társadalom- és nemzetiségpolitikai továbbfejlesztését célozzák. Teleki ugyanis úgy vélte, nem elég kimondani az 1848. évi törvényekhez való ragaszkodást, hanem a hazai függetlenségi mozgalom tömegbázisának kiszélesítése érdekében a feudális maradványok eltörlésére, illetve a hazai nem magyar népek nemzetiségi jogainak biztosítására is ígéretet kell tenni.

– Milyen (kulcs)szerep jutott számára az utókor ítélő széke előtt a ’48-as forradalomban?

– Az ellenzék szűkebb tanácskozó testületének tagja 1848 elején, s Batthyány mellett a főrendi ellenzék „helyettes” vezetője. A márciusi forradalom után az Ellenzéki Körből átalakult Radical Körben – valószínűleg épp Batthyány sugalmazására – kezdeményezte az önálló magyar haderő megszervezését. Kormányzati szerephez soha sem jutott (a kormányban így is már négy arisztokrata volt!), s 1848 nyarán a népképviseleti országgyűlésben a kormány baloldali ellenzékét erősítette. Ellenezte, hogy akár csak feltételesen is katonai segítséget ajánljanak Ausztriának az észak-itáliai háború befejezéséhez, és szemben Mészáros Lázár hadügyminiszter törvényjavaslatával, az országgyűlés által megajánlott újoncokból csak honvédzászlóaljakat akart alakíttatni. Augusztus végén, amikor úgy tűnt, hajlandó lenne fogadni az önálló Magyarország követét a francia köztársaság, Párizsba küldte Batthyány. Franciaország ekkor már túl volt a júniusi munkásfelkelésen, s miután a francia politika meghatározó erői fontosnak tartották a köztársaság nemzetközi elismerését, Ausztriával sem kívántak ütközni. Így aztán Telekit sem ismerték el követeként, viszont informális úton folyamatosan érintkeztek vele. Ő építette ki a nyugati magyar diplomáciai hálózatot, Párizsból működtette az ügynökökből és egyéb megbízottakból álló „külügyi személyzetet.” Az általa fogalmazott kiáltványok, memorandumok komoly szerepet játszottak abban, hogy rokonszenvvel fordult a magyar szabadságharc felé a nyugati közvélemény egy része.

– Egységes nemzetállamként képzelték el Telekiék az országot, amely lakossága történetesen 50 százalékban más nemzetiségű volt az adott időszakban. Ez már maga a konfliktus! Ráadásul az 1848 őszén meginduló szabadságharccal kapcsolatban ezen társnemzetek/nemzetiségek jelenetős része a forradalommal szemben foglalt állást. Két lehetőség kínálkozott: vagy megpróbálják fegyveres túlerővel legyőzni e mozgalmakat, miután egyenként relatíve mind gyengébbek mint a magyar, vagy megkísérelhetik teljesíteni igényeiket, melyek továbbra is lehetővé tehetik az állam működését. Mi történt végül is?

– A magyar kormányzat álláspontja 1848 tavaszától kezdve meglehetősen egyértelmű: mindazon polgári szabadságjogokban és vívmányokban részesülnek a nem magyar népek, melyekben a magyarok (törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, sajtószabadság), de – a horvátok kivételével – nem tekinthetők önálló nemzetnek, mert a nemzeti lét területi önállóságot is feltételez, márpedig az Erdéllyel egyesült Magyarország nem osztható fel nemzetiségek szerint (ami, tekintve a nemzetek kevert elhelyezkedését, technikailag is kivitelezhetetlen volt). Azaz a magyar nemzetnek román, szlovák, szerb, német ajkú tagjai vannak, de nemzet csak egy van: a magyar. A szerb, majd a román felkelés (néplázadás) kitörése után nyilvánvalóvá vált, nehéz lesz ezzel a felfogással békét teremteni.

– A részleges megoldást, bár későn, végül is külső erők hozták el. Az 1848. évi levert havasalföldi forradalom vezető politikusai egyaránt veszélyesnek tartották a román egységmozgalomra nézve az orosz és az osztrák nagyhatalmat, s ezért közvetítésre ajánlkoztak a magyar és román fél között. A magyar kormánnyal közösen kidolgozott megbékélési tervezetük képezte alapját a magyar országgyűlés 1849. július 28-án elfogadott határozatának. A 17 paragrafusból álló, Szemere Bertalan miniszterelnök által előterjesztett törvényjavaslat ugyan továbbra sem adott területi autonómiát az egyes nemzetiségeknek, de elismerte jogukat a szabad nemzeti fejlődésre, s ennek érdekében a községi, egyházi és törvényhatósági életben kiterjedt nyelvhasználati jogokat biztosított számukra. Ezzel a kormány elfogadta az országban élő nemzetiségek azon igényét, ne csupán kulturális és vallási, de politikai közösségként is létezzenek.

– Mennyiben befolyásolhatta Telekit származása, örökölt világlátása, hogy a nemzet számára is meghatározó jelentőségű felismerésekig jutott el?

– Párizsi küldetés során érintkezésbe lépett lengyel, román és cseh emigránsokkal. Komoly szerepet játszott abban, hogy a pánszláv eszméket pengető lengyel emigránsok nem Magyarország feldarabolásában, hanem a magyarok és nemzetiségek együttműködésében kezdték keresni a Habsburg-birodalom átalakításának lehetőségét. 1849. március 7-én már így írt Kossuthnak: „Azt hiszem, nem annyira az osztrákokkal, mint szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni... (…) Ausztriát nem lehet különben megbuktatni, s tönkre silányítani, mint ha Magyarhont a konföderáció bázisán rekonstruáljuk”. Május közepén pedig arról írt, nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Úgy vélte, nemcsak Horvátországnak, hanem a szerbeknek, románoknak, szlovákoknak is meg kellene adni a területi autonómiát, természetesen úgy, hogy ez ne Magyarország egységét veszélyeztesse. Erre ugyan nem volt hajlandó a magyar kormányzat, de abban, hogy 1849. júliusában eljutott a kétnyelvűség elfogadásához a megyei közéletben, Telekinek is jelentős szerepe volt.

– Nyilvánvalóan meghatározta életszemléletét, hogy Erdély már többnyelvű ország, mikorra felcseperedik, abszolút többségben vannak a románok, bár nem rendelkeznek politikai jogokkal ugyanakkor ott élnek „társbérletben” a magyarokkal, szászokkal, örményekkel, görögökkel, zsidókkal. Szinte az erdélyi levegővel szívta magába: amint Erdély, úgy Magyarország sem egyetlen nemzeté, nemzetiségé. Az 1840-es években már együtt működik a Fogaras megyei román kisnemességgel, s kereste a kapcsolódást a román nemzeti mozgalomhoz, annak érdekében, szövetségeseket nyerjen a liberális reformerek számára is.

– Erdély egyik legprovinciálisabb részén, Fogarasban választották követté 1837-ben és 1841-ben. Itt a román nemzetiségű kisnemesség alkotta a választók tömegét, s miután kiváltságait (így adómentességét) a központi hatalom jobban veszélyeztette, mint a magyar mágnások, az utóbbiak viszont hathatósan képvisel(het)ték érdekeiket, nyilván ez befolyásolta első megválasztását. Az 1841. évi választásnál már komoly súllyal esett latba az a tény, a határőri rendszer megszüntetését követelte, vagyis az abszolutisztikus rendszer gyengítésére törekedett. De Erdély polgári átalakításáért, a jobbágyi terhek magyarországi mintájú szabályozásáért folytatott küzdelme immár nemcsak a román ajkú kisnemesség, hanem az egész erdélyi román népesség érdekeit is szolgálta.

– Bár a nemzetiségi kérdés rendezése/rendezetlensége alapvetően meghatározó jelentőségű a szabadságharc viszonylatában, úgy tűnik, magára maradt eszméi valóra váltásával. Magányosan is halt meg. Valóban hektikus alkat volt? Lehet így politikai tábort szervezni ellentétben Deákkal, Kossuth-tal, Batthyány Lajossal, Széchenyivel?

– Teleki túlfűtött, ideges, zaklatott személyiségéről szinte valamennyi kortársa megemlékezett. Ugyanakkor míg Széchenyiben megvolt az igény a saját tábor szervezésére, Teleki 1848-ban teljes mértékben respektálta előbb Batthyány, majd Kossuth vezető szerepét. A nemzetiségi kérdést ugyan fontosnak és meghatározónak tekintette, de miután Magyarország átalakításával kapcsolatos nézetei a párizsi kiküldetés, majd emigráció során formálódtak ki, technikailag sem igen volt lehetősége tábort szervezni ezek mögé. Az emigrációban, főleg az 1850-es évek elején hozzá hasonlóan mások is eljutottak idáig, bár Magyarország területi integritását olyan alapelvnek tekintette többségük, amelyből nem volt hajlandó engedni.

Mérgezett falatok

– Tényleg nem indulnak el lavinaszerűen 1848 tavaszától kibontakozó nemzetiségi mozgalmak, ha nem „Bécsig nyúlik a gyújtózsinór vége”? Hazai szűkkeblűség, nemzetiségi türelmetlenség, vagy aljas mesterkedés állhatott a háttérben?

– A bécsi kamarilla mesterkedései egyetlen nemzeti mozgalom, a horvát esetében bizonyultak meghatározónak. Amikor V. Ferdinánd 1848. március 23-án Josip Jellacicot nevezte ki horvát bánná, majd a horvátországi és határőrvidéki erők katonai parancsnokává, megteremtette a Magyarországgal szembeni katonai ellenforradalom bázisát. A félfüggetlen Szerbia akcióinak ugyanolyan komoly szerepe volt, mint annak, számíthattak a Határőrvidék ezredeinek fegyveres támogatására a nemzeti mozgalom képviselői. Tegyük hozzá, olyan területen követeltek területi autonómiát a szerbek, ahol csupán a negyedik legnagyobb lélekszámú nemzet voltak. A románok esetében alapvető gondot jelentett, csak 1848. júniusa közepén, az erdélyi unió szentesítése után tudta kiterjeszteni fennhatóságát az erdélyi területekre a magyar kormányzat, s így a jobbágyfelszabadításra is több hónapos késéssel került sor. Emellett azt igényelte a románok május 15-17-i balázsfalvi gyűlése: a románokat – a magyarok, székelyek és szászok mellett – ismerjék el (feudális értelemben vett) erdélyi „negyedik nemzetnek”, s amíg ez nem történik meg, ne tárgyaljon a Magyarországgal való unióról az erdélyi országgyűlés. A vezérszónok, Simion Barnutiu pedig azt fejtette ki, nincs értelme a magyarokkal történő összefogásnak, mert „minden falat mérgezett” a szabadság asztalán. A május 29. – július 18. között ülésező erdélyi országgyűlés azonban elutasította a követelést, arra hivatkozva, eltűnnek a feudális értelemben vett nemzetek az unió létrejöttével, s Erdély népei egyaránt részesülnek a polgári szabadságjogok áldásaiban. Ennek következtében a román nemzeti mozgalom vezetésében egyre inkább a magyarellenes irányzat jutott érvényre, amit támogattak az erdélyi cs. kir. katonaság egyes parancsnokai is.

– A katonai vereséget követően sokan gondolhatták, nem a politikai elit a felelős és aligha a magyar társadalom nem bizonyult eléggé erősnek, hogy kivívhassa birodalmon belüli önállóságát, netán elszakadását, hanem 200 ezres túlerővel özönlötték el az oroszok az országot, s ezzel már nemigen lehetett szembeszállni. Ráadásul kiűzni az osztrákokat, legyőzni a felfegyverkező nemzetiségeket, hogy nyugodtan hajthassuk álomra a fejünket. Történelmi „farkasvakság”?

– A katonai vereség nyilvánvalóvá tette, csak akkor számíthat sikerre a magyar függetlenségi mozgalom, ha erős külföldi szövetségesre tesz szert, vagy/és kibővíti a mozgalom hazai bázisát. Az előbbit szolgálták Kossuth és emigránstársai 1859-1867 közötti diplomáciai akciói; az utóbbit a nemzetiségi politikusokkal, illetve a szerb és román államférfiakkal folytatott tárgyalások. Nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő tényezőkről és követelményekről volt szó. A hazai politikai elit jelentős része azonban arra várt: olasz, francia, vagy porosz szövetségben és haderővel jön létre a független Magyarország; ugyanakkor úgy vélte, nincs szükség a nemzetiségekkel való megegyezésre, hiszen a mozgalmakkal 1848-49-ben elbírt volna a magyar állam, ha nincs idegen beavatkozás. Ez valóban téves helyzetmegítélés volt, hiszen a független Szerbia és az egyesült román fejedelemségek immáron komoly hátvédet jelentettek a nemzetiségi mozgalmak közül a két legerősebbnek.

Jelképesen felakasztva

– Deákot kivéve a 19. századi politikai főszereplők többsége aligha érezhette magát sikeres személyiségnek. Utolsó éveiben Teleki számára sem nyílt kitörési lehetőség a kudarcos életútból?

– Alkatát tekintve nem vezető személyiség, s 1861-ben egy szerencsétlen véletlen, 1860. decemberi szászországi, drezdai letartóztatása, majd a Habsburg-birodalomnak történő kiadatása révén kerül a hazai függetlenségi mozgalom élére. Bizonyára szembesült azzal a ténnyel, még mindig mindazon eszközök birtokában van a Habsburg-hatalom, melyek lehetetlenné teszik, önerőből arasson győzelmet a hazai függetlenségi mozgalom, ugyanakkor a nemzetközi fejlemények egyelőre nem kedveznek a külső támogatással megindítandó függetlenségi háborúnak. Ha úgy tetszik, nem az ő életútja volt kudarcos, hanem maga az emigráció jutott – képviselői minden kiválósága ellenére – válságba, melynek egyik legjelentősebb személyisége volt.

– Midőn Ferenc József 1861-ben összehívja az országgyűlést, úgy tűnhetett, Teleki döntő szerephez jut(hat), hiszen ő a ’49-es emigráció egyetlen olyan képviselője, aki végre idehaza tartózkodik. Bár távollétében jelképesen őt is felakasztották, sosem kért kegyelmet. A Határozati Párt élére állva néhány szavazattal ugyan, de meghaladta a Deák-féle Felirati Pártot. Mégsem lát más kiutat ebből a politikai zsákutcából, mint hogy maga ellen fordítsa lőfegyverét 1861. május 7-én?

– Alighanem az volt ennek elsődleges oka, hogy érzékelte: saját pártja sem támogatja a határozott függetlenségi, Habsburg-ellenes politikában. Tisza Kálmán és társai ugyanis nem akarták továbbfejleszteni az 1848. évi törvényeket, s miután tudták, bármikor feloszlathatja az országgyűlést az uralkodó, megelégedtek volna azzal, hogy ezen lépésért a felelősség az udvari köröket, ne pedig a magyar országgyűlést terhelje; de elvi szinten sem akarták magukat elkötelezni a további jogkiterjesztés mellett.