III/III. (Élt 1962–1990)

Abban az esztendőben, amikor Kádár amnesztiát adatott az ’56-os elítélteknek, amikor meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját, egyúttal létrehozatta – biztos, ami biztos – a maga („kétfrontosnak” nevezett) állambiztonsági rendőrségét, amely a korábbi ÁVO, ÁVH, Politikai Nyomozó Főosztály örökébe lépett. A Cég „jobboldali revizionistaként” tartotta számon többek között Göncz Árpádot, Bibó Istvánt, Antall Józsefet, Heller Ágnest, Litván Györgyöt, „baloldali szektás dogmatikusként” Farkas Mihályt, Gerő Ernőt, Péter Gábort, Piros Lászlót.

E sorba illett Nagy Sándor Sztálin- és Kossuth-díjas írónk, akit – mert Albániába akart disszidálni – „szellemesen” elmebetegnek nyilvánítottak. Az ifjúsági és a kulturális elhárítás volt a legéberebb. Csoórira 1957–1989 között mintegy kétszáz (!) belügyes dolgozott.

Az állambiztonság mindenhol jelen volt. Az 1964-es tokiói olimpiai delegáció 274 emberéből 42 volt beszervezve. A párt mindent kézben tartott. Szent István halála 950. évfordulójának megünneplését is az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága szabályozta.

Különösen érzékeny volt a politikai rendőrség a galerik, a huligánok (ahogy akkor mondták: „huligán galériák”), a happening, az izgatás hívószavakra. És persze március 15-ére. 1974-ben például 125 operatív tiszt, 500 egyenruhás és 50 civil ruhás rendőr, 1200 munkásőr, 400 ifjúgárdista és 6 vízágyú biztosította az ünnep „zavartalanságát”, plusz a tartalék: a Forradalmi Rendőri Ezred, valamint az összevont határőr- és katonai egységek.

A nyolcvanas évektől kezdve mégis megjelentek olyan személyek, csoportok, akik és amelyek magukat nyíltan ellenzékinek vallották. Ezzel együtt a pártvezetés bárgyún derűlátó volt. Grósz úgy saccolta, az 1989-es választásokon többséget tud szerezni az MSZMP. Más, konkurens pártokkal legfeljebb majd tíz-húsz év múlva kell számolni.

Aztán ez sem úgy lett.

(Tabajdi Gábor: A III/III. krónikája. Jaffa Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor