Csoportterápia: ezt a hívogatónak korántsem nevezhető címet viseli el az a nagyon mai és nagyon magyar musical (sőt, sőt, mjuzikelkámedi, hogy a színlapról pontosan idézzünk), melyet negyedik éve játszanak sikerrel a Madách Színház színészei, mostanában a RAM-ba kihelyezett tagozatként.

Életének 87. életévében elhunyt Réti Ervin újságíró.

Komoly vita folyik a kormányoldal és az ellenzék között a közmunka jelentőségéről, annak értékteremtő voltáról, bővíthetőségéről és szinte mindenről, ami vele kapcsolatos. Nem érzem magam kompetensnek a vita eldöntésére, de talán a véleményemmel hozzájárulhatok e téma valóságtartalmának megvilágításához.

Ha már a nagyobb boltokat arra kötelezzük, hogy vasárnap zárva legyenek, mert a kereskedelemben dolgozó nők ezt az időt a családjukkal is tölthetnék, miért nem megyünk egy lépéssel tovább?

NextFeszt címmel Y generációs előadó-művészeti fesztivált rendeznek a Trafóban január 5–23. között. A programban kilenc hazai produkció szerepel.

A görög eredetű, zenekísérettel előadott dráma a 19. század szalonjaiban Európa-szerte virágzott. A zenével illusztrált próza vagy vers igen kedvelt műsora volt az akkori társasági életnek. „A delnők szavalatait a zongoristák vad futamokkal kísérték. Ez az ízig-vérig romantikus műfaj igazi erőpróba az előadóművészeknek. A zongoristának és a verselőnek ugyanis nagyon figyelnie kell egymásra. A szavalótól nemcsak remek ritmusérzék, hanem jó hallás is szükségeltetik, hiszen pontosan kell belépnie, igazodnia a zongoristához.”

A 168 Óra e heti címlapján Szelényi Iván látható. A neves szociológiaprofesszor a vele készült interjúban úgy interpretálja a közelmúlt eseményeit, hogy miután megsérült az eddig sebezhetetlennek hitt vezér karizmája, odalett a Fidesz körüli varázs is, ezért érthető, hogy a párton belül a nyilvánosság számára is látható törésvonalak keletkeztek, és hogy Orbán Viktor már a menekülőútját készíti elő.

A hetilap digitális változatát itt lapozhatja végig.

Ellenzéki csoportosulások és a függetlenség. A 168 Óra stúdiójában Buják Attila, Jolsvai András, Krug Emília és Pungor András.

Elképesztő siker fogadta egy magyar fotós képét, melyet a National Geographic január 3-án a nap fotójának választott. Dvornik Gábor szabadúszó fotós őszi felvétele a sződligeti halastónál készült egy ködös őszi napon. A képet néhány óra alatt százezer „lájkkal” és közel húszezres megosztással ismerte el a facebookos közönség.

Hogyan lesz valaki csemegepultos? A többség bizonyára úgy, hogy gyerekkorában parizerekkel és kolbászokkal álmodott, az óvodában pedig a szalonna volt a jele. Vannak viszont, akiket a sima pénzkeresés kényszere vezérel a csemegepult mögé. Nem mintha olyan zsíros állás volna ez – valójában ugyebár az –, hanem mert ez adódik.

Nagyon megörültem, amikor egy-két éve barátom, Lévai Katalin író, politikus, szociológus megvallotta, könyvet akar írni a „mi történt azután”-ról, vagyis Anna Karenina egyévesen hátrahagyott gyermekének, Annie-nak a sorsáról. Évtizedeken keresztül érett benne a gondolat, és ő látszólag gyorsan megírta a könyvet.

A Pixel című táncműsor láttán leesett az állunk: 11 táncos és izgő-mozgó vizuális környezet olyan elképesztő látványt produkál, amit muszáj megnézni.

Mintha absztrakt festmények volnának, olyanok, hisz Gadó fotográfusi szeme éppoly pontos, mint az orvosé.

– Kedves Angéla! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre vendégül láthatom szerény hajlékomban.

A tulajdonos a raktár felől érkezik. Benéz az üzletbe, csak néhány vevőt lát a polcok között, a pénztár előtt kisebb sor.

„Olyan természetességgel létezett a színpadon, ahogyan az életben” – írtuk róla a szeptemberi nekrológban, amelyben elbúcsúztunk tőle. És valóban: Avar István civil beszélgetőpartnerként is imponálóan természetes volt, nem „játszott”, holott a rádióinterjú színpadon készült, közönség előtt – huszonnyolc évvel ezelőtt. Akkoriban gyakran diskuráltunk a Rádió Pagodájában. Sok mindent tudtam róla, de erre a beszélgetésre készülve előhalásztam az archívumból a vele készült régi interjúkat, elolvastam, mikor mit írtak róla, egy réges-régi újságot magammal vittem a Radnóti Színház pódiumára is.

Az apám nőjét Csillának hívták, és felszolgáló volt a Pacsirta presszóban. A Pacsirta két kis teremből állt csupán, s az Árpád út legvégén volt feltalálható, iramodásnyira a Víztoronytól, a kis piac ölelésében. Oda csak a helyiek jártak, meg a titkos szerelmesek, akik nem akarták, hogy ismerősök lássák őket, és a kezdő alkoholisták, akik azt nem akarták, hogy lássák, ahogy rummal béleltetik a kávéjukat.

„Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki” – énekelte Mária Lujza nevű nagyanyám mély, érzelmes hangon, miközben dohányzástól megsárgult körmei a lehangolt pianínó billentyűin kopogtak. Anyám a konyhában a haját tépte. Megőrjítette az órák óta tartó klimpírozás, de már jött is a következő futam, és felcsendült a nagypapa nótája, a Deres már a határ.