Egy cipőben

– Jó napot, tulajdonos úr! – hallja a háta mögül a hurutos hangot.

– Csókolom, Eta, minden rendben?

– A fenéket! – legyint a dióarcú kis öregasszony, és nagyot szív a cigarettából. – A pénztáros Kati már két tolvajt zavart el. Arra persze vigyáznak, hogy néhány ezer forintnál ne lopjanak nagyobb értéket. Ki vannak ezek tanítva, kérem, tudják, hogy a rendőrök ennyiért nem jönnek ki. Szabálysértés, azt mondják. Mikor még állami közért voltunk, a Kohulák kartárs bevitte a tolvajt az édességraktárba, és jól megruházta. Aztán kivitte a bolt elé, seggbe rúgta, és azt üvöltötte neki: „Így gyere hozzánk máskor lopni!” Nem is jött az többet.

Ezen mindketten elgondolkoznak. Végül a tulajdonos megszólal:
– Hát, ez nem az én stílusom.
Az öregasszony éppen mondana valamit, amikor éles kiáltás hallatszik.

– Te szemét! – üvölti a kövér pénztárosnő, miközben ráveti magát egy férfira. Fektében csaknem teljesen betakarja, és kifelé pakolja kabátjából a szalámirudat, a rumot és néhány csokit.
– Na, van még valami? – szuszogja, és bevonszolja a tolvajt a raktárba.
– A kurva anyádat, te szemét! – kiabál az irodájából kilépő boltvezető, de a tulajdonos leinti.
– Inkább telefonálj a rendőrségnek!
– Maga is tudja, ilyen kis összegnél nem jönnek ki. Csak ha nem tudom magam igazolni. De van személyim – mondja a tolvaj, és nyújtja az igazolványt.
A tulajdonos végigméri. Egy kialvatlanságtól és italtól égő szemű, ápolatlan, ötven körüli férfi ácsorog előtte farmerban, kockás ingben, bő dzsekiben. Elöl több foga hiányzik, beesett arca borostás.

Átlapozza az igazolványt. Fölnéz, sokáig vizsgálja a tolvaj arcát, mintha már látta volna. De nem tudja, hol.

– Na, figyeljen ide, ha most szépen kifizeti ezt, akkor elmehet, ha nem, akkor hívjuk a rendőrséget.
A tolvaj nem válaszol.

– Én behúzok neki egyet! Nincs ennek egy fillérje sem – kiáltja a boltvezető, miközben pakolja kifelé a tolvaj zsebeit.
– Maradjál már, inkább telefonálj! Hátha mégis kijönnek! – emeli föl a hangját a tulajdonos, és elindul, hogy körbejárja a boltot.
Mint rendesen, a csemegepultnál köt ki. Mikor megszűnt az állami vállalatnál az állása, sehol sem tudott elhelyezkedni. Infarktust kapott, szigorú diétára fogták. Azóta csak nézi a tiltott ételeket. Először a csípősszalámi-szeleteket bámulja, aztán a füstölt csülköket. Végül visszamegy a raktárba.

– Tulajdonos úr, én ezt nem bírom. Ez itt pofátlankodik, hogy úgysem tudunk mit kezdeni vele, és még csak be sem húzhatok neki egyet – méltatlankodik a boltvezető.
– Bezzeg a mi régi boltunkban – kezdi az öregasszony, de nem folytatja. A hűtőhöz lép, ráncos szafaládékat vesz elő, a rongy mellé, a lavórba dobja őket, és vizet meg ecetet önt rá.
– Mit művel maga? – kérdi a tulajdonos.
– Hát a szafaládékat generálozom.
– Mit csinál?
– Látszik, hogy nem szakmabeli tetszik lenni. Ecetes vízben egy kicsit felújítom őket, mert lelankadtak – nevetgél az öregasszony, s marokra fogva az egyik szafaládét föl-le húzogatja rajta az ecetes rongyot.
Ezen mindenki röhög, még a tolvaj is. Csak a tulajdonos nem, ő komoran mered maga elé.

– Drága tulajdonos úr, de jó, hogy itt találom! Így azonnal elintézhetjük a dolgot – lép be ekkor a tisztiorvos.
– Már csak maga hiányzott, doktor úr! – nyöszörgi a tulajdonos.
– Tudja, segíteni nem tudok, de ártani azt nagyon tudok – súgja a tulajdonos fülébe a tisztiorvos.
– Mondja csak, doktor úr, mire van szüksége? A lányok majd összeszedik.
– Csak a szokásos. Három üveg skót viszki, a márkát magára bízom, ami éppen akad, két rúd téliszalámi, néhány kilós Segafredo kávé, de szemes, mert szereztem egy új gépet otthonra, maga darálja a kávét, tele lesz illattal a konyha, ja meg csokikat a gyerekeknek, a lányok már tudják, majd ők összeszedik – és már indul is az eladótérbe.
– Szép kis hely! Romlott áru, korrupció... – szólal meg a tolvaj, de abbahagyja, mert elé ugrik a boltvezető.
– Már egy órája várunk. Hadd verjem meg! A zsaruk úgyse jönnek.
– Maga aztán egy igazi pancser! – fordul ekkor a tolvaj a tulajdonos felé.
Igaza van ennek a hajléktalannak, tűnődik a tulajdonos, pancser vagyok. A végkielégítésből inkább ingatlant kellett volna vennem, aztán kiadni, vagy állampapírt, vagy mit tudom én, csak nem ezt a kurva boltot, amihez nem értek, ahol becsapnak, meglopnak. És nem csak ez a tolvaj, hanem inkább ezek, nyitja ki a szemét, és végigpillant alkalmazottain.

– Nagy pancser maga, főmérnök úr! – nyomja meg a főmérnök szót a tolvaj.
A raktárban döbbent csend, mindenki a tulajdonos felé fordul.

– Na, jöjjön! – int a tolvajnak, és kivezeti a teherbejárón az utcára.
A másik szó nélkül követi. A sarkon lépcső vezet le a sörözőbe, leülnek a söntés melletti asztalhoz.

– Két sört! – rendel az egykori főmérnök, majd kérdőn biccent vendége felé.
– Maguknál voltam rendész. Éjszakai portás. De biztosan nem emlékszik rám a főmérnök úr.
A főmérnök megpróbálja kék rendészruhába képzelni a tolvajt, végül csettint az ujjával.

– Nem maga volt, aki éjszakánként mindig bejött a szobába, mikor bent maradtunk dolgozni az igazgatóval?
A rendész bólint, aztán hozzáteszi:
– A privatizáció után kirúgtak.
– Engem is. Hova mentem volna ötvenöt évesen? Adtak valami végkielégítést, volt egy kis spórolt pénzem, ebbe fektettem – bök a bolt irányába.
– Én végkielégítést sem kaptam. Csak simán kirúgtak. Az asszony elhagyott, a gyerek nála maradt. Az utcára kerültem, persze inni kezdtem – mondja a hajdani rendész.
A csapos leteszi a sört, a hajléktalan fenékig kiissza. Aztán megszólal:
– Kérjen nekem egy deci rumot!
A főmérnök rendel.

A hajléktalan magába dönti.

– Szegény ember. Magával aztán, akárcsak velem, jól elbántak. Figyeljen, itt egy ötezres, tegye el.
A hajléktalan lassan feláll, és közel hajol a másikhoz.

– Tudja, mit, főmérnök úr?! Maga csak ne legyen velem rendes, a rohadt életbe! Maga csak gyűjtögesse a pénzét a boltocskájában! Futni hagy, meghív piálni, pénzt ad, mert jó ember. Megért engem.
– De hát egy cipőben járunk.
– Még hogy mi? Egy cipőben? Hát nem járunk egy cipőben! Nagyon különböző cipőben járunk, főmérnök úr! – vágja le a poharat az asztalra, kikapja a főmérnök kezéből az ötezrest, zsebre gyűri, és elindul fölfelé a lépcsőn.
– Itt hagy? Csak így? Meg se köszöni azt a pénzt? Ha már az italt nem is, de a pénzt azért megköszönhetné – szól utána a főmérnök.

A hajléktalan visszafordul az ajtóból, összeszűkül a szeme, látszik, mondani akar valamit, de aztán csak legyint, és szó nélkül kilép a kocsma ajtaján.