Az apám nője

A folyton elkoszolódó ablakokat sárga függönyök takarták, az apró asztalokat meg üveglapok, alattuk horgolt terítők: mint egy csipkeakvárium, úgy nézett ki az egész. Az asztalokon alumínium hamutartók, a falakon bordó papírtapéta rezezett fogasokkal, minden asztalhoz két-két, kényelmetlen, műbőrbevonatú hokedli járt, azokon szorongtak a vendégek. A fűtésről egy cserépkályha gondoskodott, melyet a személyzet reggel megrakott, aztán hagyott kihűlni: a közelében még délután is egész meleg volt. Egyébként az egyre sűrűsödő cigarettafüst volt hivatva pótolni a kályhákat. A belső termecske délutánra már derengő sötétbe veszett, a külső, ahol a süteményes pult is állt, meg a kávéfőzőgép, s ahol csak három kis asztal fért el, a sok ajtónyitástól kapott még némi levegőt is.

Itt volt felszolgáló a Csilla, apám nője. Valahányszor láttam, fehér blúzt, fehér köténykét és szűk fekete szoknyát viselt, meg magas szárú kék vászoncipőt, melynek a sarka ki volt vágva. A haja mindig tupírra volt formázva, fehér fityulát hordott benne, és a száját, a kor szokásainak megfelelően, enyhén rúzsozta. Amikor én megismertem, húszas évei végén járhatott, s már nem volt az apám nője, minthogy az apám már jó néhány éve disszidált. Nem tudom, hogy esett az első találkozásunk (itthon maradt felmenőimmel gyakran jártunk a Pacsirtába, hogy csomagoltassunk néhány mignont vagy indiánert, akkoriban szokás volt még cukrászsüteményt vinni vendégségbe), sőt azt se tudom, hogyan ért utol az a tudás, hogy a Csilla az apám nője (nagyanyám, szegény, aki a prüdéria rövid pályás világrekordját tartotta, ha szó esett róla, csak „apád közeli ismerőseként” aposztrofálta őt), csak arra emlékszem, hogy mindez valahogy tudva volt. Öt-hat éves koromban már szabadon mozogtam a világban, volt, hogy elvetődtem a Pacsirtába is, ahol az apám nője mindig kitüntető kedvességgel fogadott.

– Isten hozta, kis herceg, de régen láttam!
– Csókolom, Csilla néni!
– Ne nénizz te engem, hallod, nem vagyok még olyan öreg!
Így kezdtük jobbára, aztán szó esett egészségemről, iskolai előmenetelemről, közben kaptam egy grátiszlinzert, amit a pultnak dőlve majszoltam el, végre rátértünk a lényegre.

– Apádról mi hír?
Akkor mondtam valamit, hogy jól van, meg hogy Bécsből átköltözött Rotterdamba, meg hogy vett egy autót, meg effélék. Csilla sóhajtott egy nagyot, megsimogatta az arcomat, és utamra engedett.

Az évek során aztán valahogy szokásba jött, hogy karácsony előtt, valahol a születésnapom táján (a Jézuska meg én, tudják, majdnem egyidősek vagyunk) illett meglátogatnom a Csillát a Pacsirtában. Ugyanaz a koreográfia ment jobbára, csak a linzerről áttértünk a sarokházra, később egy szimpla is járt hozzá, de megnőttél, kis herceg, mondta Csilla, aztán odaszólt a kolleganőinek, „nézzétek, hát nem tiszta apja?” (ami persze szemenszedett hazugság volt, de jólesett), kellett kicsit magamról mesélnem, aztán jöhetett az apám története. Állást kapott a Philipsnél, betegeskedett, meggyógyult, előléptették, aztán hátra, megnősült, elvált – ilyeneket meséltem, visszafogottan, hogy megszolgáljam a sarokházamat.

– Haza nem jön?
– Nem! – hazudtam szemrebbenés nélkül, hogy ne okozzak felesleges bánatot ennek az asszonynak, akiről csak annyit tudtam, hogy valamikor, anyám halála után, köze volt az apámhoz, s ha rajta múlna, még most is köze lenne.
Így teltek az évek. Én felnőttem lassan, a Pacsirta meg a Csilla semmit sem változott. Ugyanaz a tapéta, ugyanaz a tupír. Ha az ember jobban megnézte volna, persze észrevehette volna a tapéta szakadásait meg a szarkalábakat a szem oldalán, de az ember nemigen akarta jobban megnézni. Nekem a Pacsirta mindig a gyermekkorom, a kishercegségem helyszíne volt, ahol mindig meleg szeretettel fogadtak.

– És a lányok? Kezeled őket rendesen? – kérdezte Csilla a tizenhatodik születésnapom táján. Zavartan bólintottam. – Mondom, hogy tiszta apja! – fordult a többiek felé.
Amikor katonaruhában állítottam be, a nyakamba ugrott.

– Tüzér! – mondta a többieknek, olyan büszkeséggel, mintha saját érdemének tulajdonítaná még a haderőnememet is.
Egy kicsit a nővérem volt, egy kicsit az anyám.

Sok év múltán, azon a különös karácsonyon, amikor a sors egyetlen határozott mozdulattal kirántotta alólam a szőnyeget, s összetört mindent, ami addig körülvett, ijedtemben kimentem Istvántelekre, s kétségbeesetten kóboroltam végig gyermekkorom helyszíneit, mintha a kopott fakerítések léceibe kapaszkodva kaphatnék új erőre. A fájdalomtól szinte meggörnyedve léptem be a Pacsirta ajtaján, és a pultra támaszkodva csak annyit mondtam az ijedt Csillának:
– Egy dupla Unicumot!
Szó nélkül elém tette az italt, letörölte az izzadtságot a homlokomról, és azt mondta:
– Hozzám nem mehetünk. Otthon van a férjem.
Kellett egy kis idő, mire megértettem azt a mondatot. És akkor hirtelen eltűnt előlem a jelen, eltűnt minden bajom, eltűntem magam is, a Pacsirta ajtaján harmincöt év előtti apám lépett be, harmincöt volt akkor éppen ő is, kalapja egészen az arcába húzva, a fájdalom árkokat rajzol a szája köré, most vesztette el anyámat, még nem is igen képes felfogni, mi történt vele. Kér egy dupla konyakot, és egyetlen lendülettel felhajtja.

Aztán csak nézik egymást a fiatal pincérnővel. Aztán a nő, nincs még húsz se, valami mélyről jövő, asszonyi érzékkel annyit mond:
– Hozzám nem mehetünk. Otthon vannak a szüleim.
Ezt, persze, csak képzeltem. Fogalmam sincs, hogyan kezdődött az ő történetük, hogyan folytatódott, meddig tartott, miként ért véget. De azt tudtam, hogy ezt a mondatot, ezt a gesztust félig-meddig apám által nyertem el. Oly ritkák voltak a párhuzamosok az életünkben, hogy mindegyikért nagyon hálás voltam – most például Csillának lehettem az.

– Köszönöm – mondtam rövid szünet után. És életemben először (és utoljára) magamhoz öleltem az apám nőjét.