Mai magyar
Csoportterápia: ezt a hívogatónak korántsem nevezhető címet viseli el az a nagyon mai és nagyon magyar musical (sőt, sőt, mjuzikelkámedi, hogy a színlapról pontosan idézzünk), melyet negyedik éve játszanak sikerrel a Madách Színház színészei, mostanában a RAM-ba kihelyezett tagozatként.
Nyilván ennek a ténynek (ti. a tájolásnak) is szerepe volt benne, hogy az egész dolgozatot afféle kultúrházfíling lepte be, olyan volt, mintha a hetvenes években látnánk egy szórakoztató Déryné-előadást vagy egy ütős OSZK-esztrádot, melynek egy edzettebb néző minden következő motívumát előre tudja. Közhelypanelekből áll az egész este, történetben is, zenében is, szövegben is, tisztességesen fölrakott közhelypanelekből, melyek pompásan illeszkednek a hely szelleméhez, ahol Román Sándor társulata van otthon, s ahol ennyi bőven elég a boldogsághoz.
Persze most a huszonegyedik század elején járunk, ezért a szövegek sokkal szabadszájúbbak, mint néhány évtizede (a közönség minden basszusért külön hálás), és a jellemkomikum minden kezdő elemét felrajzoló szereplők között az a sikk, hogy a meleg táncosról kiderül, voltaképpen hetero, csak nem meri bevallani. A többi (a hazudós, az emlékezetkieséses, a bizonytalan, a hipochonder meg a buta) a szokásos. Azt azért a szövegkönyv javára írom, hogy az elveszett testvérről végül kiderül, hogy mégsem az, s azt is, hogy a történet végén van egy csavar még (nem árulhatom el), hogy mégis víz fölé emelhessük a fejünket. De az egész együtt, a szereplők minden igyekezete ellenére, alig haladja meg a hajdani tábortűzi bolondozások színvonalát.
Igaz, Polyák Lilla nagyon tud énekelni: viszont ezt tudhattuk már máshonnan is.
A darab 2011-ben elnyerte a Madách Színház musicalpályázatának első díját. Annyira érdekelne, milyen lehetett a második helyezett.
Nádas Sándor
