Hogyan lett az elvtársból művész úr?

– Kezdem egy idézettel, jó?

– Színikritika?

– Nem. Riport. Figyelj: „Avar elvtárs eddigi tevékenységével igazolta, hogy számára a mi helyi, egyéni gondjaink is éppoly fontosak, mint az országos ügyek.”

– Ez nem éppen mai újság...

– Nem. 1975. május 16-án jelent meg.

– Arra vagy kíváncsi, hogy emlékszem-e rá? Igen. Még arra is emlékszem, hogy a Patyolat Vállalat igazgatója nyilatkozott ilyen dicsérően választókörzetének képviselőjéről, aki történetesen én voltam.

– Igaz. Csakhogy én nem erre vagyok kíváncsi...

– Hanem?

– Arra, hogyan lett a művész úrból Avar elvtárs. Illetve lehetséges-e, hogy már a művészi pályára is elvtársként érkezett? S ha igen, akkor hogyan lett az elvtársból művész úr?

– És ezt hogy akarod megtudni? Meséljem el a „nehéz gyerekkoromat”?

– Például. Mert én ugyan most kihallom a hangsúlyodból az idézőjelet, de közben azt is tudom, hogy valóban nehéz gyerekkorod volt.

– Hát valóban nem volt könnyű. Nem volt az, mert azokban az években általában, a bányatelepeken pedig különösen nem volt könnyű az élet. De azért: éltünk...

– Ez a bányatelep Egercsehi, ugye? És amiről azt mondod: „azok az évek” – azok a háborús évek?

– Is.

– Most ötvenöt éves vagy?

– Ötvenöt leszek március 20-án.

– Akkor ’44-ben mondjuk kiskamasz voltál?

– Már elég nagy kamasz: tizenhárom éves voltam.

– Apád bányász volt?

– Igen. Úgy is halt meg mint bányász. Illetve mint nyugdíjas bányász.

– Minek szántak téged a szüleid? Gondolhatott egy bányász másra, mint hogy a fia is bányász lesz?

– Gondolni mindenre gondolhatott. Apámnak például nem volt a vágya, hogy a fia bányász legyen, pedig az ő apja is az volt, sőt a nagyapja is.

– S mi volt a vágya?

– Az ő vágya eredetileg, valamikor régen, még a háború előtt az volt, hogy az ő fia majd katonatiszt lesz. Mert az akkor nagyon elegáns foglalkozás volt. Az én vágyam viszont az volt, hogy pap leszek.

– Komolyan? És miért?

– Tetszett.

– Miért tetszett?

– Tetszett a mise, tetszett a ceremónia, kisebb koromban éveken át minden reggel ministráltam. Annak, hogy végül is eltávolodtam a papi hivatás választásától, javarészt – és ezt minden bántás nélkül mondom – azt hiszem, az általam ismert papok voltak az okai...

– Na de Pista! Abból a gyerekből, aki papnak készül, aztán valamilyen antipátia okán megváltoztatja ezt az elhatározását, többnyire tanár lesz. Te viszont kőművessegéd lettél. Ezt olvastam rólad valamelyik újságban.

– Mert rosszul írták. Én a kőműveseknél a háborús években azért voltam kénytelen dolgozni, mert a tandíjat csak úgy tudtam fizetni. Meg kellett keresni a tandíjat, a pénzt. És nemcsak kőműveseknél dolgoztam, hanem eljártam én jobb módú családokhoz szenet behordani, fát vágni, kertet ásni.

– Ekkor voltál... hány éves?

– Ekkor voltam tizenegy, tizenkettő, tizenhárom. Szóval ezekben az években.

– De aztán, egyszer csak nagy hirtelen abbahagytad... vagy lehet, hogy úgy kellene mondanom: abba kellett hagynod az iskolát.

– Így volt.

– És aztán mégiscsak elkerültél a bányába.

– Igen. Azért kerültem el, mert háború volt, apám katona volt, 44 pengő hadisegélyt kaptunk. Hát abból elég nehéz volt élni. Ezért hagytam abba az iskolát.

– És mit csinál egy tizennégy éves kisfiú a bányában?

– Segédmunkát. Felnőtteknek való segédmunkát természetesen. Lovat hajtottam, csillét húzattam. Később aztán avanzsáltam, mert aknacsatlós lettem. Az már felelősségteljes dolog volt, mert embereket kellett le- és fölszállítani. Meg műszakonként 340-360 csillét 30 méterre eltolni a kasból. Meg kilöketni a tele csillét, ami fölérkezett. Hát ez elég kemény férfimunka volt. Amikor följöttem ’49-ben Pestre, úgy kopogott a tenyerem, mint ez az asztal.

– ’49-ben jöttél föl Pestre?

– Igen.

– Ezek szerint amiről most mesélsz, az a felszabadulást követő időszak, ugye?

– Igen. ’45-től ’49-ig.

– A nagy széncsaták korszaka...

– Lehet mondani.

– Akkoriban bányásznak lenni nagy dicsőség volt, úgy gondolom. A bányász tulajdonképpen olyan ember volt, aki úgy érezhette magát, mint aki naponta megfürdik a közmegbecsülésben, nem?

– Nem tudom, hogy így van-e. Én megmondom egész őszintén: ezen sem akkor, sem azóta nem gondolkoztam. Az biztos, hogy kevés volt a bányász. Rengeteg ember meghalt a háborúban, nagyon sokan voltak hadifogságban, az ország romokban hevert, szén nem volt, tehát valóban megbecsült volt a bányamunka. De az első időkben inkább eszmeileg. Nekem az infláció alatt a havi fizetésem – amit effektív pénzben kaptunk – a szó szoros értelmében egy liter tejre nem volt elég. Szóval semmit nem adtak érte. Viszont kaptunk szenet. A rendes járandóságon felül még kaptunk öt mázsa szenet. Ezt mindig eladtuk. Egerből kijöttek a kofák, hozták érte a lisztet, krumplit. Nekünk ez kellett, nekik meg a szén. Ment a cserebere. Kaptunk rendes járandóságként kéthavonta egy kiló sót. Nekünk elég volt fél kiló két hónapig, a másik felét eladtuk túróért meg lisztért. Szóval csereberéltünk. Kukoricakenyéren dolgoztam magam is. Sokszor olyan is előfordult, hogy három műszakot dolgoztam egyhuzamban, mert nem volt ember, kellett a szén, muszáj volt tolni a csillét. Igaz, hogy utána mint akit agyonvertek, olyan voltam. De csak az volt a kérdés, hogy hoz-e valaki közben enni. Ha hoztak kukoricakenyeret, ráhúztam a dupla műszakra még egyet.

– Kétségkívül ez olyan történelmi időszak volt, 1945 és ’49 között, amikor utólag visszanézve is joggal mondhatjuk: naponta történtek csodák. E hétköznapi csodák közé tartozott talán az is, hogy egy bányászgyereknek, egy aknacsatlósnak eszébe jutott: ő elmegy a főiskolára, Pestre. Ez ma már nagyon hihetetlenül hangzik – akkor valószínűleg nem lehetett olyan nagyon hihetetlen.

– Kérlek szépen, ennek a bányászgyereknek nem is jutott eszébe ilyesmi. Eszem ágában sem volt, hogy színész legyek. Egyszerűen rábeszéltek, fölbiztattak. Sokat szerepeltem a helybéli kultúrcsoportban. Népszínműveket játszottunk, A falu rosszától kezdve a Göre Gábor-darabokon keresztül sok mindent, a választások alkalmával pedig úgynevezett agitatív egyfelvonásosokat adtunk elő...

– Eszedbe jutott valamelyik?

– Nem, nem. Azért mosolygok, mert az előbb kérdezted, hogy miért akartam pap lenni, és mondtam, hogy tetszett a ceremónia. Úgy látszik, mindig is vonzódtam az ilyesmihez. Végtére a színpadi külsőség is egyfajta ceremónia.

– De a vonzódás még nem elhatározás. Mondod, hogy rábeszéltek...

– Egyszerűen megkérdezték tőlem, miért nem megyek én el színésznek. Mondtam nekik, hagyjanak engem békén. Az szándékomban volt, hogy abbahagyom majd a munkát – mert szerettem volna továbbtanulni –, de az, hogy színésznek menjek, föl sem ötlött bennem. Addig biztattak, míg a végén azt mondtam: miért ne? Beadtam a felvételi kérelmemet 1949-ben, és...

– De hát akkor még nem volt érettségid sem.

– Nem.

– Én úgy hiszem, hogy ma már vannak korosztályok, amelyeknek fogalmuk sincs arról, mi az, hogy szakérettségi. Egyrészt ezért lenne jó, ha mesélnél erről valamit, másrészt, őszintén szólva, engem is egy picikét foglalkoztat: hogyan lehet egy év alatt elvégezni négy középiskolai osztályt?

– Sehogy. Sehogy nem lehet.

– Hanem?

– A szakérettségit akkor még nem is úgy hívták, hanem csak előkészítő tanfolyamnak nevezték. Az volt a lényege, hogy a tanulni vágyó fiatalokat, akik nem rendelkeztek kellő középiskolai, sőt általános iskolai képzettséggel sem – mert még olyanok is voltak, akik négy elemi után jelentkeztek –, előkészítse egy év alatt az intenzívebb tanulásra. Tehát tulajdonképpen előkészítő tanfolyam volt, mert egy év anyagát is nehéz volt megemészteni, nemhogy négy év anyagát. Voltak szerencsés emberek. Ezek közé tartoztam én is, mert ugye énnekem volt... Na várj csak. Én elvégeztem az öt elemit és két polgárit. Tehát én hét év alatt sok olyan dolgot megtanultam, ami nekem a szakérettségin már nem okozott gondot. Ilyen volt mondjuk az irodalom, a történelem, a földrajz. Természetesen nem tudtam – ma sem tudom – a matematikát, a kémiát, a fizikát.

– Volt külön művészosztály?

– Igen. Zeneakadémiások voltak, képzőművészek, színművészek.

– S közöttük olyanok is, akikből később hírneves ember lett?

– Persze. Például Domján Edit, Szabó Gyuszi, a Thália Színház tagja, Vas Gábor, a Zeneműkiadó egyik vezetője. A festőművészek közül Szurcsik János, Vecsési Sándor.

– Szóval ezek szerint voltak, akik élni tudtak ezzel a lehetőséggel. De én majdnem biztos vagyok abban, hogy voltak olyanok is, akik nem bírták ezt a hirtelen szellemi túlfeszítettséget. Nem?

– Hogyne, volt lemorzsolódás.

– És még az is eszembe jutott, hogy te – ahogy mondani szokás – a mélyről jött színésznemzedékhez tartozol. Én őszintén szólva csodálkoztam ezen, amikor tudomást szereztem róla. Csodálkoztam, mert én eddig igazából Szirtes Ádámra gondoltam, hogyha ez egyáltalán szóba került. Horváth Terire gondoltam, Soós Imrére. Például éppen Soós Imrével kapcsolatban olvastam egyszer valami olyasmit, hogy azokat, akik mélyről jöttek, akik hallatlanul tehetségesnek bizonyultak, és aztán ismert emberekké váltak, egyszer csak utolérte a „tehetségesek keszonbetegsége”. Amin azt kell érteni, hogy egy hirtelen életmódváltást nem bírtak már elviselni. Te nem tapasztaltál valami ilyesmit?

– Én saját magamon – olyan erősen, ahogy ez Imrénél jelentkezett – nem tapasztaltam. Voltak olyan éveim, amikor olyan feladatokat kaptam, hogy egyszer csak úgy éreztem, ezt én nem tudom megoldani, de azt a tehetetlenségi állapotot, hogy föl kell adni, nem éreztem soha. Tehát gondjaim, bajaim voltak, de valahol az alapvető optimista természetem és egy velem született – ahogy a rokonságom mondja – buldogtermészet ezen mindig átsegített.

– Igen, de arra gondolok, hogy például nem volt-e kisebbrendűségi érzésed, amikor olyan osztálytársaddal, főiskolai diáktársaddal ültél le, akiről lerítt, hogy úgynevezett jobb családból származik. Habár abban az időben, mondjuk, ő ezzel bizonyára nem dicsekedett...

– Kisebbrendűségi érzés nem volt bennem, de irigység igen. Azt irigyeltem, ha valaki többet tudott nálam. Viszont – megint csak visszatérek a buldogtermészetemre – egy nagy adag kíváncsisággal jöttem a világra, le tudtam magamban győzni az irigységet, és inkább a kíváncsiságom hajtott.

– Megmondom neked őszintén – ha szabad itt egy szubjektív megjegyzést közbeszúrnom –, nagyon megértelek, mert én is kíváncsinak születtem, és én nagyon jól tudom, hogy a kíváncsiság milyen fantasztikusan tudja motorizálni az embert. De nem lehet, hogy amit te kíváncsiságnak nevezel, az inkább becsvágy?

– Nem. Én valóban rettenetesen kíváncsi voltam mindenre. Én például nem szégyelltem azt mondani Kaló Flóriánnak – akivel együtt jártam a főiskolára, de ő rendes érettségivel került be –, hogy te, itt a filozófiakönyvben most nem egészen értem ezt a részt. És éjjel kettőig ültünk a tanulóban, és Kaló Flórián elmagyarázta, és még sokan mások, akiket megkérdeztem. Tehát így segítettem át magamat a nehézségeken, így tudtam elérni, hogy végül is ne maradjak le. Az ember legyőzte önmagában a kisebbrendűségi érzést, és ebben segítette a kíváncsiság, az irigység, a türelmetlenség, a vágy és az a dacos kérdés, hogy miért lennék én kevesebb ember, mint a másik. Ha ő meg tudta tanulni, akkor én is meg tudom tanulni.

(Folytatjuk)