Luci nagymama
„Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki” – énekelte Mária Lujza nevű nagyanyám mély, érzelmes hangon, miközben dohányzástól megsárgult körmei a lehangolt pianínó billentyűin kopogtak. Anyám a konyhában a haját tépte. Megőrjítette az órák óta tartó klimpírozás, de már jött is a következő futam, és felcsendült a nagypapa nótája, a Deres már a határ.
A család többi tagja rég elmenekült már, én egyedül kuporogtam a zongora lábánál, és hallgattam áhítattal a nótákat és a történeteket, amelyekkel nagyanyám időnként megszakította a dalolást.
Mindig ő maga, Lucika volt a történetek főszereplője, egy bohém királynő, a Tiszthelyettesi Kaszinó színjátszó körének üdvöskéje, akinek hajnalig húzta kedvenc nótáit a cigány, akiért a házukban elszállásolt orosz katonatiszt is rajongott, és aki – nem mellesleg – olyan feketét főzött az irodában, hogy a többi osztályról is átjártak kávézni az elvtársak. Élete legkínosabb helyzetéből példátlan kacérsággal vágta ki magát. Hajdanán ugyanis gyakran színre lépett, esténként térdig érő, pörgős szoknyában ropta partnerével a csárdást a kis színpadon, de akkora lendülettel, hogy a nézők is beleszédültek. Aztán az egyik forgásnál a lakkcsizma magas sarka beleakadt a szoknyájába, és a következő toppantásnál az egész fodros alsószoknyát lerántotta magáról. Egy pillanatra még a zenekar is elnémult a döbbenettől, de Lucika nem jött zavarba, felkapta a megtépázott ruhadarabot, és egy kecses mozdulattal kihajította a színfalak mögé, aztán folytatta a pörgést alsószoknya nélkül. Életében nem kapott ekkora tapsot!
Nagyanyám nem tudott főzni, csak a dédi halála után tanult meg valamelyest. Miért is főzött volna korábban, hiszen ott volt a dédanyám, aki előbb felnevelte őt, később gondját viselte a gyerekeinek is. Anyukámat a dédi nevelte, ő adott a kezébe könyveket, tanult vele, színházba vitte, de még a titkos szívügyeit is ő hallgatta meg. Persze ő vezette a háztartást is. Nagymama nem ért rá efféle csacsiságokkal bíbelődni, elfoglalta őt a saját élete. Egyedül Lucika szerepében érezte jól magát, akinek tündökölnie kellett az élet színpadán. Később sem tudta feldolgozni, hogy eljárt felette az idő, a nagypapa halála után is csak primadonnaként tudta elképzelni az életét, akit mások figyelme és rajongása éltet. Engem mégis nagyon szeretett. Talán azért, mert mindig odaadó hallgatósága voltam, vagy talán azért, mert összes unokája közül a legjobban hasonlítottam rá. „Már megint olyan vagy, mint a nagyanyád!” – mondta néha anyu őszinte keserűséggel.
Sokáig tiltakoztam a köztünk vont párhuzam ellen. Azt gondoltam, hogy az én egyetlen nagyanyai örökségem az a rubinköves gyűrű, ami Luci nagymama ujján csillog. Kiskorom óta csodáltam a vörös drágakövet, és egészen belesápadtam, amikor nagyanyám a fülembe súgta, hogy a halála után az enyém lesz. Ezután arról ábrándoztam, miként fest majd a kezemen a gyűrű, aztán minden alkalommal el is szégyelltem magam. Nem csak azért, mert mégiscsak a nagymama halálával játszottam, inkább azért, mert a szívem mélyén éreztem, hogy a hőn áhított ékszer sosem fogja jól érezni magát az ujjamon. A sors végül megszabadított a bűntudattól, mert a kórházban, a halálos ágyán ellopták nagyanyám kezéről a gyűrűt. Egészen másfajta örökség maradt rám.
A halála évében egyetemista voltam már, csinos, hosszú lábú, jókedvű. Május végét írtunk, és a ráncos, fonnyadt, bajuszos öregasszonyba, aki nyűtt lila pulóverben és ócska pantallóban csoszogott, egyre nehezebb volt belelátnom a tündökletes Lucikát. Sétálni kísértem, fájt a lába, rám támaszkodott. Én magas sarkú szandálban, pántos miniruhában, napszemüvegben billegtem, szinte kicsattantam az egészségtől. Ahogy elhaladtunk egy csapat földmunkás mellett, hatalmas füttyszó harsant. Luci nagymama abban a pillanatban életre kelt. Kihúzta magát, királynőin felszegte a fejét, és elégedetten szólt: „Látod, még ma is utánam fordulnak a férfiak!”
Soha nem tört még rám ilyen erővel a szánalom és a rémület. Tényleg ennyire nehéz lesz megöregedni? Aki ennyire élvezte a fiatalságát és falta az életet, képtelen később új szerepben boldogságot találni? Nagyanyám választ várt, én mosolyogtam, „bizony, Luckó, nagyon jól tartod magad”, de magamban szentül megfogadtam, hogy én másképp csinálom majd. Hogy hiába fiatalság, hódítások és a nagybetűs élet, én majd megtanulok örülni a gyerekeimnek és az unokáimnak, belőlem figyelmes anya, jó háziasszony lesz, akiből egy nap majd vidám, elégedett öregasszony válik. Nagyanyám biccentéssel nyugtázta a bókot, ujján megcsillant a rubinköves gyűrű, amit néhány hét múlva elloptak tőle. Nagyon szerettem és végtelenül sajnáltam őt ebben a pillanatban. Ott és akkor megbocsátottam neki az elfuserált életét és azt, hogy magán és a nagyapámon kívül semmi sem érdekelte.
Nemrégiben színházba vittem a nagylányomat, aki tizenöt éves korára sudár, hosszú hajú szépséggé cseperedett. Az előtérben beszélgettünk, amikor megéreztem magunkon az érdeklődő férfiszemeket. A szomszédos tükörbe pillantva meg is láttam két csinos fiatalembert, akik őszinte elismeréssel bámultak. A lányomra. Egy pillanatra összeugrott a gyomrom, pedig húszéves korom óta tudatosan készülök erre a pillanatra. Ezerszer előtört belőlem Luci nagymama öröksége, a kettőnk közti hasonlóság, amelyet néha nagyon élveztem, máskor szinte összeroskadtam a súlya alatt. Mindannyian a hátunkon cipeljük a nagy genetikus örökséget; jó és rossz tulajdonságaink, hajlamaink, betegségeink a családunk legmélyebb gyökereiből táplálkoznak. És néha bizony nehéz a hozott készletből gazdálkodni. De én nem a nagyanyám vagyok, hiába hordozom őt is magamban! Ott munkál bennem az is, amit a déditől, anyámtól és a többi felmenőmtől örököltem.
Lassan húsz éve már, hogy Luci nagymama nem tölti velünk a karácsonyt.
