Rakusz Lajos: Magyarország csapdahelyzetben
Magyarországon jelenleg hiány van munkaerőben. Nincs elég orvos, ápoló, tanár, bádogos. Aki teheti, megy Angliába, Ausztriába, Németországba. Az unió egyes országaiban a bérek négy-tízszeresei a hazaiaknak. Mit kellene tenni, hogy itthon is lehessen boldogulni? Fel kellene zárkóznunk végre, amihez a gazdaság teljesítményét a másfélszeresére, ezen belül a termelékenységet legalább a mai kétszeresére kellene feltornásznunk néhány év alatt. A bérek viszont nem szaladhatnak el, az kötve van a termelékenység alakulásához. Van ma jele a felzárkózásnak? A kampányban van. A valóságban nincs.
2004-ben, az EU-csatlakozásunk idején a tizenegy közép-európai ország között a harmadikok voltunk gazdasági teljesítményünk szerint. Tizenkét év alatt innen csúsztunk a nyolcadik helyre. 2010 előtt azért „javult” a magyar GDP-nek az unió átlagához viszonyított mértéke 62 százalékról 67 százalékra, mert a velünk együtt taggá lett országok leszorították magát az átlagot. 2010 után a mögöttünk állók gyorsulva húztak el mellettünk. A lengyelek soha a történelmük során nem teljesítettek nálunk jobban, most két éve mégis előttünk vannak. Két év múlva a románok is előznek. Magyarország nem lépett előbbre. A GDP-átlaghoz viszonyított mértékét az EU-n belül hét éve nem tudtuk növelni. A termelékenység növelése 0,7 százalékos volt, amit bátran minősíthetünk stagnálásnak. Versenyképességben az élmezőnytől több mint kétszer vagyunk távolabb, mint 2001-ben. A korrupció viszont az eget veri. Egyedül a jövedelemnövekedés figyelemre méltó. Önmagunkhoz képest 20 százalékos a javulás hét év alatt. Az idősek nyugdíjprémiumot kapnak. A totális állami propaganda segítségével a tájékozatlan emberek számára a bérek éveken át tartó kíméletlen stagnálását követő hirtelen „javulás”, a nyugdíjak premizálása és az alacsony munkanélküliség az ígért és várva várt kilábalás látszatát képes megteremteni. Ezzel a gazdaság teljesíti a választási győzelemhez elegendő minimumot.
Az ország sodródik. Nem csak gazdaságilag, morálisan is. A kormány uszító propagandája, a tízmilliárdokból gerjesztett gyűlölet és félelem kezd beérni. A fantomok elleni harc kormányzati fegyver, amely elfedi az ország szellemi és anyagi tönkretételét. Azt, hogy az oktatás, az egészségügy, a tudományok támogatása messze elmarad a kor követelményeitől. Elfedi, hogy a társadalom kettészakadt, a gyermekéhezés a Horthy-kort idézi, a fél ország nyomorba süllyedt. Az európai „szellem” lassan csak nyomokban lelhető fel.
És ez a méltatlan közszellem, a morál leépülése a politika világát sem kíméli. A pártokat nem aktivitásra serkenti, nem felvillanyozza, hanem befelé fordítja. Céljaikat is, kapcsolataikat is elkülöníti és beszűkíti. Megszűnik az egymás iránti bizalom, a szolidaritás, a szervezet egyedi túlélése kerül előtérbe. A reménytelenség aztán cselekvésképtelenséget, az pedig hiteltelenséget szül. És az értelmiség tűr. Az Akadémia, „a nemzet lelkiismerete” hallgat. A félelem lassan mindent megül. A gyermekeinkért érzett felelősség szűk, személyes üggyé vált. Az aggodalmak pedig nem érnek össze, nem érlelődnek cselekvéssé.
A tendencia siralmas, a múlt továbbélése pedig feltehetően nem okoz törést vagy válságot. A társadalmi és a gazdasági feltételek gyökeres megváltozása, a digitalizáció viszont igen. Igaz, nem azonnal. De néhány év alatt a mindennapi élet lényegesen átalakul. Százezrek kerülhetnek méltatlan helyzetbe akaratuk ellenére. Ezzel ma sem a kormány, sem az ellenzéki pártok nem számolnak. Pedig igazi csapdahelyzetről van szó. A mukaerőhiányt felváltja a munkahelyek számának gyors csökkenése. Az elvégzendő munka persze tovább növekszik, csak annak mind nagyobb részét a digitális technológia végzi el.
Tetszik, nem tetszik, de Magyarország ki van szolgáltatva a külföldi tulajdonú, globális rendszerben működő cégek fejlődésének. A technológiai haladást ők diktálják. És jön, sőt itt is van az információs forradalom, az „ipar 4.0”. Ez persze csak kis részben ipari ügy, ugyanis mindenkit érint. A polgárrá válásnak, az emberi méltóságnak a feltétele a tudás, az egyéni képességek, adottságok kibontása és érvényre juttatása lesz. 1982-ben a római klub számára fogalmazódott meg a nagy kérdés, hogy az elektronizálás áldás lesz-e, vagy átok. Jóllehet Európa erre a kérdésre a tudásalapú, befogadó társadalom és gazdaság áldást ígérő stratégiájával válaszol, míg mi a kétkezi munkán alapuló átokkal.
A következő öt-tíz évben megváltozik az élet nálunk is. A tudás lesz mindennek az alfája és az ómegája. A gépek, amelyek az elmúlt kétszáz évben körülvettek bennünket, s az emberi fizikai erőforrást szinte határtalanul kiterjesztették, eljelentéktelenednek. Jönnek a szoftverek és az algoritmusok, amelyek a tudás szintjét emelik, és ezzel sokkal jobban felforgatják az életünket, mint tette azt a gőzgép, aztán az autó, a repülő, a mobiltelefon. Mert a digitalizáció az adatok mérése, összegyűjtése, értékelése, az eredmény közzététele és hasznosítása révén a mérnökök, a jogászok, az orvosok, a menedzserek, az ügyintézők százezreinek a munkáját váltja ki. A robotok a munkások helyére lépnek.
Hogyan lehet erre felkészülni? Ma még sok a nyitott kérdés. Ami biztos: tanulással. És előrelátással. Mert azzal is számolnunk kellene, milyen következményei lesznek a társadalomra, a gyermekeinkre, unokáinkra annak, hogy kellő tudás híján a kor lehetőségeivel ők nem tudnak úgy élni, mint mondjuk az észtek vagy a horvátok, s mint persze tehetnék ők is, ha most mi előre tudnánk tekinteni, és e szerint cselekedni. Vagyis mindannak éppen az ellenkezőjét kellene tenni, mint amit a kormány évek óta tesz és amit folytatni is akar. Ha 2018-ban européer szemléletű kormány kerülhetne hatalomra, ha a következő hónapokban sikerülne a tudásalapú kormányprogramot kidolgozni, ha a váltás időveszteség nélkül lebonyolítható lenne, és a jogállam működne, ha az eurót időben be tudnánk vezetni, és ha az EU magjához tartozhatnánk, akkor csak egy generáció kerülne hátrányba Orbán két ciklusa miatt.
