Nagy N. Péter: Orbán Viktor igaza
Sokáig kapaszkodhattunk a 2006-os Wikileaks-kiszivárogtatásba, amely szerint Orbán arra kérte a külföldi diplomatákat, ne arra figyeljenek, amit mond, hanem arra, amit tesz. Az előkerült szövegre aztán nyilvánosan rá is erősített. Ezzel menekülőutat is kínált nekem és mindazoknak, akik néha képtelenül hangzó állításait próbálták feldolgozni. Maga mondta, hogy a szavakat könnyen táncoltatja, de az életet komolyan veszi. Csakhogy ezt is onnan tudjuk, hogy ő mondta. Így viszont ezt sem kellene komolyan venni.
Nem is. Legmeghökkentőbb állításai ugyanis sorra valóságfedezetet kapnak. Éppen hogy figyelni kell rájuk.
Plebejuskormányzás az övé, közölte néhány éve. Ennél kínosabb tételt a szegénységet konokul büntető, magát százmilliárdos vagyonokkal körülépítő kormányfőtől nem kaphattunk volna. Csakhogy a mostani és az előző választások közvetetten igazolják. Rengeteg szegény településen szinte száz százalékot kapott a Fidesz. Hogy ettől még kiver minket a víz, ha plebejusnak meséli el magát? A jelek szerint viszont a plebejusokra nem hoz hideglelést.
Ha kormányra kerül, tíz éven belül egymillió új munkahely létesül, ígérte 2010-ben, és munkaerőhiány van. Tudjuk, világgazdasági konjunktúra, ötszázezer távozó, közmunkaprogram, de mindez még nem volt, amikor bemondta.
Messzire hátrálhatunk, és mindig ezt a képletet találjuk. Elsőre hihetetlenül hangzik, majd megtörténik.
Sokakkal együtt nagy hazugságnak tartottam például 1998-ban a kisgazdákkal kötött második fordulós megállapodást, amely kormányra segítette a Fideszt. A hatalomért bármit? Hogy jönnek össze ezek a fickók a kisgazdáskodó atyafiakkal?
Ma már látszik, nem volt abban semmi különös. Az általunk ma ismert Fidesz kisgazdás, a mai Orbán Torgyán-szerű.
Ha visszaolvassuk Torgyán 1996-os hírhedt féregirtós beszédét, sajátos hangnemű illiberális alapvetést találunk, a mai hatalom kedvelt tematikáit: „És amíg álliberális undok férgek belülről rágják édes hazánk testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik, szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban továbbkurtított szerencsétlen nemzetünket. Nem engedjük, hogy az 1100 éve a Kárpát-medencében élő magyar népet megint a gyepűn élő népek sorsára juttassák. Végveszélyben vagyunk (…) évente egy ceglédnyi nagyváros tűnik el, annyival többen halnak meg, mint ahányan születnek. És ebben a helyzetben Horn Gyula és kormánya a homoszexuálisoknak akar előnyt biztosítani. (…) A környező országokban fasiszta nyelvtörvények akarják elhallgattatni a magyarságot. Megengedhetjük-e a Horn-kormánynak, hogy ezt az országot végleg idegen kézre játszhassák?”
Hol itt a kakukktojás? A gondolat, amit kivetne magából egy mai Orbán-szöveg? Ugyanezt másként fogalmazza.
A párhuzam segíthet az orbáni mentalitás megértésében is. Torgyán nagyvárosi ügyvédként játszotta el a kisgazdát, Orbán kisgazda lelkületű, nagygazda vértezettségű emberként kér magának világszínpadi főszerepet.
Ezért aztán a magyar életről szóló meghökkentő állításai közül sok megvalósul, a világra szórt átkok és látomások közül alig valami. Kivételként erősíti a szabályt 2015 februárja, amikor a Charlie Hebdo-merénylet kapcsán általános értetlenséget kiváltva közölte, a bevándorlók csak bajt hoznak Európára. Hogy jutott ez eszébe épp ott és akkor? Csakhogy néhány hónap múltán megjelent a szíriai polgárháború első nagy menekülthulláma, a téma összeurópai feszültségeket vett fel.
Visszatérve az országba, a bankok, az energiaszolgáltatók, a média és a kiskereskedelem nagyobb részének hazai tulajdonba kell kerülnie – mondta Orbán 2010 után. Hogy képzeli? És a kiskereskedelmen kívül megtörtént.
Ezt sem az elismerés gesztusával rögzítem, de tény, ha nem is örömteli. Elég végignézni, ahogy a nemzeti tulajdonba került bankokat esetenként a csődig fosztogatja az udvari rokonság. Vagy szembesülni a Freedom House friss jelentésével, amely szerint sajtónk már csak közepesen szabad, ez talán azt jelenti, hogy nyomkövetővel járkálhat még, orgánumainak 80 százaléka a hatalom szövetségeseinek kezébe került.
A kisgazdáknak nem volt sajtójuk, már nincsenek is. Orbánék enyhén szólva vannak, nekik egyre inkább, az országnak egyre kevésbé van médiája.
Kevesen bánnánk, ha beigazolódna Orbán állítása, hogy 2030-ra lehagyjuk Ausztria életszínvonalát. Itt azonban eljutottunk odáig, ahol még érvényesülhetnek a miniszterelnök kijelentései: az országhatárig. Ausztria és Magyarország között a különbség nem csökken, így e jóslat csak egy másikkal együtt válhat valóra. E szerint a Nyugat összeomlik, a Kelet, vele mi is, a világ fejlődésének lokomotívja.
Ha a Nyugat mégsem omlik össze, mi sem hagyunk le senkit. A sok igazmondás summájaként ezt az alternatívát kapjuk.
