Giczy György: Tisztelni kell az embert
„Az ember hisz vagy nem hisz… az ő dolga! Az ember szabad… Mindenért maga fizet: hitért, hitetlenségért, szerelemért, okosságért. Az ember mindenért maga fizet, s ezért az ember – szabad! Az ember az igazság! Mi az ember? Nem te, nem én, nem ők… Nem! Hanem te, én, ők, az öreg. Napóleon, Mohamed… minden egyben! (…) Érted ezt? Ez óriási! Ebben van minden kezdet és minden vég… Minden az emberben, minden az emberért! Csak az ember létezik, minden egyéb csak az ő kezének és agyának alkotása! Em-ber! Ez gyönyörű! Ez büszkén… hangzik! Em-ber! Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni… Nem megalázni a sajnálkozással…”
Nem véletlenül idéztem az Éjjeli menedékhelyben szereplő Szatyin monológjának ezt a mindenkor és minden körülmények között érvényes, szinte himnikus pátoszú, humanizmust hirdető részletét, mert közéletünk vitáiban (és persze egyebütt is) gyakorta megfeledkezünk erről az örök értékű üzenetről. A küzdelmek kíméletlensége kizárja az „ember”, azaz a velünk ellentétbe kerülő, a túloldalon álló másik ember tiszteletét. Aki az ellenségünk, azt már nem kell emberszámba vennünk, hiszen ellenkező esetben kockáztatnánk az elkötelezettségünk hitelét azok előtt, akiknek a táborához tartozunk és minden körülmények között tartozni is akarunk. Az egymás iránt elkötelezetteknek mindent meg kell bocsátani, sőt a hibáikat és tévedéseiket hősies cselekedetként kell értékelni, ami csak úgy lehetséges, ha ugyanakkor könyörtelenek vagyunk az ellenfeleinkkel szemben.
Legutóbb Niedermüller polgármester félresikerült és félremagyarázható nyilatkozata hozta felszínre mindazt, ami a magyar társadalom végletes megosztottságát példázza. A Magyar Katolikus Püspöki Kar tiltakozott a polgármester kijelentése ellen, azt a keresztényeket ért sérelemként utasította vissza, mire egy katolikus lelkész, bizonyos Hodász András atya szemrehányással illette egyházi feletteseit, mondván, korábban a kormányzat oldaláról elhangzott, ugyancsak félelem- és gyűlöletkeltő megnyilvánulásokkal szemben a főpásztorok hallgattak.
Ami miatt viszont osztoznunk kell Hodász atya ellenérzésében, az már nem politikai, hanem javarészt teológiai kérdés, amelyről, úgy látszik, a püspöki grémium ezúttal megfeledkezett. A katolikus egyház ugyanis az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert hirdeti, s az Isten fiáról, Jézus Krisztusról azt vallja, hogy emberré lett. Vagyis az egyházi vezetőknek nemcsak a keresztények, hanem az ember védelmében is van küldetésük. A pápai szociális enciklikák tanítása szerint az egyháznak a minden embert megillető személyi méltóságért is szót kell emelnie, ha a saját kritériumai szerint hiteles akar maradni.
Tragikus következményekhez vezet, ha nem vállaljuk a humanizmusnak az egyetemes érvényű kötelezettségét. Tanulságos Martin Niemöller lelkésznek a vérzivataros időkre vonatkozó, de minden időben irányt mutató megjegyzése: „Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, / csendben maradtam, / hisz nem voltam kommunista. // Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, / csendben maradtam, / hisz nem voltam szakszervezeti tag. // Amikor a szocialistákat bezárták, / csendben maradtam, / hisz nem voltam szocialista. // Amikor a zsidókat bezárták, / csendben maradtam, / hisz nem voltam zsidó. // Amikorra engem vittek el, / nem maradt senki, / aki tiltakozhatott volna.”
De a másik oldal is kiválthatja a kritikánkat. Az a szemlélet, amely a liberális oldalról a másság tiszteletét vagy legalábbis a másság elfogadását hirdeti, félreérthető, sőt félrevezető álláspontok megfogalmazására is alkalmat ad. Felfogásom szerint nem a másságban keresendő a tiszteletre méltó, hanem az azonosságban. Mindannyian emberek vagyunk, s a másság elfogadása is csak akkor lehetséges, ha tudatosul bennünk ennek az azonosságnak, közös emberi mivoltunknak, a tisztelete. Amely megelőzi – és fölül is múlja – a bőrszínünk, a hitünk, a világnézetünk és más egyéb tulajdonságaink különbözőségeit. Ezért nem a másságot, hanem az azonosságunkat kell hangsúlyosan tisztelnünk. Akik döglött patkányt küldtek az erzsébetvárosi polgármesternek, éppen arról felejtkeztek el, hogy ő is ember, még ha egyetlen szavával sem értenek egyet.
Tisztelni kell egymásban az embert. Ezért gondolom, hogy a józan visszafogottság még az indulatokat fölkorbácsoló kérdésekben is indokolt. Azért is, hogy ne kerüljünk olyan nevetséges helyzetbe, miként a CÖF, amely a kereszténység nevében a pápától kért védelmet egy budapesti kerületi polgármester szavaival szemben. Miközben a szervezet egyik hangadója korábban bugyuta vénembernek titulálta Ferenc pápát.
És a püspöki kar akkor is hallgatott…
