Szigetországiak és európaiak

A radikálisan kilépéspárti The Daily Telegraph már azon viccelődik, hogy Theresa May miniszterelnök halhatatlan. Akkor is kormányfő marad, ha kihűl a Nap vagy ha partra szállnak a földönkívüliek. Ha ez persze túlzás is, annyi bizonyos, hogy a britek szemében megaláztatásnak, a külvilág számára pedig közröhejnek számító Brexit ügyét senki sem venné át szívesen a miniszterelnöktől. A brit parlament törvényben tiltotta meg neki, hogy megállapodás nélkül lépjen ki az EU-ból, a Brüsszellel kötött alkuját viszont háromszor is leszavazta. Az uniós vezetők viszont sokszor bejelentették már, hogy nem hajlandók újratárgyalni vele ezt a megállapodást. Ez látszólag feloldhatatlan helyzet. De Brüsszelből időnként felröppennek olyan jelzések, hogy ha a britek bent maradnának a vámunióban vagy akár az egész EU-ban, akkor erről gyorsan meg lehetne állapodni. A vámunió a londoni parlamentben talán össze is jönne már, de a Brexit-pártiak meggyengülését látva a maradni akarók most már új népszavazást akarnak, a kilépési kérelem visszavonásának egyenes céljával.

Azzal, hogy a britek nem léptek ki az annyiszor elismételt márciusi napon, a huszonhét többi uniós tagállam politikája markánsan megváltozott a britekkel és egymással szemben is. Talán csak véletlen, de a Berlinbe érkező Theresa Mayt senki sem várta a kancellária előtt, egyedül kellett besétálnia az előtérbe, hogy aztán az odaérkező Angela Merkel visszarángassa az épület elé néhány fotó erejéig. A legutóbbi brüssszeli csúcson meghallgatták a brit kormányfőt, de a beszéde után kiküldték a teremből, hogy a távollétében egyeztessék a halasztási kérelmére adandó választ. Azt is le kellett nyelnie, hogy nem vehet részt a május 9-i nagyszebeni csúcson, amelynek az unió jövője lesz a témája. Noha az Egyesült Királyság hivatalosan még teljes jogú tagja az EU-nak, európai parlamenti mandátumait már elosztották maguk között a többiek, egy brit biztos bejelentkezése pedig felboríthatja az új Európai Bizottság megalakulásának őszi menetrendjét. Bár hivatalosan a britek akartak kilépni, a huszonhetek pedig őszintén sajnálkoztak a kilépésükön, mára a tagállamok egy része alig várja, hogy megszabaduljon tőlük.

Az európai integráció tengelyét sok évtizede a német–francia-együttműködés alkotja. Angela Merkel és Emmanuel Macron is elkötelezett híve ennek, amit számos alkalommal demonstráltak. A sok puszi ellenére ezúttal szembementek egymással a brit kilépés meghosszabbításának kérdésében. A westminsteri káoszt látva Theresa May újabb hosszabbítást kért a huszonhetektől, akik most már természetesnek tartják, hogy ők diktálják a menetrendet a briteknek. Így nem is a brit kormányfővel, hanem őt a vitából kizárva, egymással különböztek össze az időponton. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke nagylelkűen egy évet adott volna a kilépés rendezésére. A németek ezt és kompromisszumként a 2019. december 31-ig tartó, kilenc hónapos időtartamot is elfogadták volna. A francia elnök azonban minél előbb lezárná a Brexitet, megállapodással vagy anélkül megszabadulna a britektől, hogy megindíthassa az Európai Unió „reneszánszát”, ahogy Macron mondta. Tusk az integrációs szervezet egyik vezetőjeként és talán lengyelként is, Merkel pedig a német történelem tapasztalataival a háta mögött az EU-ban vagy annak szűk külső körében szeretné tartani az Egyesült Királyságot. Macronnak azonban láthatóan elege van a britekkel való örökös egyeztetésekből, és úgy gondolja, hogy a Brexit után megnő Franciaország súlya és tekintélye az unióban.

Ez az április tizediki brüsszeli csúcson azonban látványosan nem jött össze. Tizenkilenc tagállam – köztük Magyarország is – a hosszabb, akár egyéves halasztás mellett állt ki. Akár a német kormány, akár a britek iránti elköteleződésből, vagy éppen a megállapodás nélküli Brexittől való félelemből. Velük szemben Párizsnak eredetileg hat tagállamot, köztük Romániát sikerült maga mellé állítania, de végül mindannyian kihátráltak mögüle. A sárga mellényesekkel való küzdelemben megedződött, kissé érdesebbé vált Emmanuel Macron ennek ellenére sokáig kitartott amellett, hogy nem szabadna májusnál tovább húzni a kilépésdit. A hétórás éjszakai alkudozás végén sértődötten belement a féléves kompromisszumba, de utána páratlan módon nem tartott sajtótájékoztatót. Látszólag vereséget szenvedett, hiszen az EU és elődszervezetei történetében eddig aligha fordult elő, hogy Franciaország teljesen elszigetelődjön egy döntésnél. De ha a britek a következő fél évben sem képesek dönteni, és a káosz tovább folytatódik, akkor nagyot nő Macron tekintélye.

Az Egyesült Királyságban gyakorlatilag megbénult a kormányzás. A konzervatívok a közelgő helyi választásokra való készülés helyett saját kormányukat támadják, a Munkáspárt pedig még mindig hezitál a vámunió és a bent maradásért kiírandó népszavazás között. A Brexit csúszása miatt technikalag ki kellett írni az EP-választásokat is, ami felboríthatja a politikai erőviszonyokat. A nagy brit pártok hagyományosan rosszabbul szerepelnek a listás uniós választásokon, mint az egyéni kerületes otthoni voksoláson. De most a földindulás sem zárható ki. A pár napja megalakult Brexit párt, valamint a Munkáspárt és a konzervatívok EU-párti disszidenseiből alakult Change UK is megalázó vereséget mérhet a parlamenti pártokra.

A brit demokrácia végéről szóló hisztérikus kirohanásokat persze nem kell száz százalékig komolyan venni. Annyi azonban bizonyos, hogy a westminsteri pártrendszer és a ráépülő parlamenti mechanizmus évek óta képtelen kezelni a modern kori brit történelem egyik legfontosabb döntését, s ez aligha maradhat következmények nélkül. A United Kingdom, az Egyesült Királyság valójában Divided Kingdom, azaz megosztott államalakulat lett. A Brexit miatt szélsőséges esetben Skócia és Észak-Írország is kiszakadhat belőle. Pedig az igazi szakadék Anglián, az angol nemzeten belül van. Itt élnek a brit birodalmi hagyományokhoz legjobban ragaszkodó „szigetországi angolok” és a nagyvárosi, kozmopolita „európai angolok”, a kilépés legvadabb hívei és ellenzői. Egyelőre nehéz olyan forgatókönyvet elképzelni, amellyel mindkét tábor elégedett lenne.

Az Orbán-kormány ebben a kérdésben egyelőre tartja magát a huszonhetek egységes fellépéséhez. A megállapodás nélküli Brexit súlyos veszteséget okozna hazánknak mind a csökkenő uniós támogatások, mind az ott dolgozó magyarok romló helyzete miatt. Hosszabb távon azonban nem kerülheti el a figyelmünket Macron fellépése sem. A személye iránti rokonszenvet, Merkelhez fűződő barátságát és Párizs tekintélyét is kockára tette azért, hogy megszabaduljon az európai integráció elmélyítését akadályozó britektől. Kirajzolódott a szűk szövetségesi köre is, a három Benelux-állam, Spanyolország és a visegrádi blokkal szemben nyíltan Nyugat-párti két szomszédunk, Szlovénia és Románia. Ha a britek végül távoznak, és túljut az otthoni nehézségeken, akkor Macron nyilván újult erővel veti bele magát a mag-Európa kiépítésébe, abba csak a gazdaságilag fejlett, politikailag demokratikusnak számító és az eddiginél mélyebb integrációt választó országok kerülhetnek bele. Ha az egykori nagy szövetséges briteket ilyen magabiztosan rúgná ki a klubból, akkor könnyű elképzelni, hogyan bánik majd a kisebb, lemaradónak ítélt kelet-európai államokkal. Ezt a veszélyt, illetve a mag-Európához való tartozás történelmi esélyét látva vigyázó szemünket ismét érdemes Párizsra is vetnünk. / Hegyi Gyula