Igazi csoda volt

Whop bop b-luma b-lop bam bom... Ezt a bizonyos sort a Tutti Frutti című popklasszikusból mindenkinek ismernie kell a bolygón, kortól függetlenül. Először 1955 októberében hallhatta a világ a dal induló szakaszaként, szállóigévé vált refrénjeként. Több mint fél évszázad múltán a Rolling Stone azt írta a szerzeményről, hogy „továbbra is azt közvetíti, amit a legihletettebb rockdalszövegnek kell tekinteni”, vagyis a „Whop bop b-luma b-lop bam bomot”. (E sorok írója ma erre veszi fel a mobilját, pedig előadója a nagyszülei korosztályához tartozik.)

Az Újítónak, a Kezdeményezőnek, s mindenekelőtt a rock ’n’ roll igazi királyának tartott Little Richard megmutatta a világnak, miként lehet eksztázisba ejteni a közönséget. Persze, az a bizonyos lüktetés, a vad beat már az 1940-es évek végétől áramlott a feketék gospeljéből és boogie-woogie bluesából.

A szorgalmas és istenfélő georgiai Penniman család tizenkét gyermeke közül a harmadikként született. Már kiskorában tanúságot tett elképesztő hangjáról, amelyet a közönségnek először a templomban mutatott meg, ahol édesapja segédlelkész volt. Bill Haley, Big Joe Turner, Fats Domino, Louis Prima mellett az 1950-es évek hajnalán megalapozta a későbbi világhódító műfajt. A szépemlékű Tutti Fruttival indította el tényleges pályafutását ezzel az energiától duzzadó, mániákus zongoraszólamokkal kísért dallal. A szerzemény eredetileg egy homoszexuális férfira utalt, de azt, hogy dalszerzőként milyen részben jegyzi a biszexuális Little Richard, és mennyiben a homoszexuális Dorothy LaBostrie, már homály fedi, csupán azt tudni, hogy 1955-ben nemcsak azt nem nézte jó szemmel az átlag amerikai, ha színes bőrűek – ráadásul ilyen stílusban! – énekeltek, de azt sem, ha elferdült dolgokról trilláztak. A Tutti Frutti mégis sláger lett, igaz, Pat Boone kevésbé határozott feldolgozása egy éven belül megelőzte a toplisták élén.

Innentől két év alatt ötven dalt rögzített, csak a Here’s Little Richard ikonikus debütalbumon szerepelt a Long Tall Sally, a Slippin’ and Slidin’, a Rip It Up, a Ready Teddy. Az, hogy ő volt a világ első igazi showmanje őrült zongorajátékával, színes öltönyeivel, csillogó topázcipőivel és kihúzott szemével (látomás szédít el), nem segített abban, hogy a műfaj atyaúristenének ismerjék el. Hiába adtak el harminckétmillió példányt a lemezeiből 1955 és 1957 között, az önimádat mögött nem látták az érzékeny lelket, aki elcsukló hangon énekelte a Send Me Some Lovin’-t, és aki meglett férfiként elsírta magát egy televíziós interjúban, amikor arról beszélt, hogy az apja miként tette kamaszként az utcára a nemi orientációja miatt. Jellegzetes fekete-fekete hangja idővel mégiscsak mindenkit megbabonázott.

57 októberében a szovjet műhold, a Szputnyik–1 lezuhant néhány száz méterre attól az ausztráliai stadiontól, ahol Eddie Cochran és Gene Vincent társaságában fellépett. Richard a több százezres közönség nem kis meglepettségére közölte: otthagyja a show-bizniszt és visszatér Istenhez. Vándorprédikátorként járta az államokat, közben elvégezte a hetednapos adventistákhoz tartozó Oakwood Egyetemet. De gospelalbumait nem koszorúzták hangos sikerek, ezért 1962-ben visszaevickélt a rockhoz.

„Ha Elvis a rock ’n’ roll királya, akkor én vagyok a királynője” – jelentette ki. Onnantól kezdve valóban egyre több gyűrűt, nyakláncot, otthonka és szári keverékeként azonosítható fellépőruhát akasztott magára, s az akkor még ismeretlen Jimmy Hendrix, a frissen alakult The Beatles és a The Rolling Stones oldalán is fellépett.

„Szeretném, ha tudnátok, én vagyok a legjobban kinéző férfi az egész szórakoztatóiparban” – vetette oda a közönségnek a fellépésen. A show részéhez tartozó álnagyképűséget kábítószer- és alkoholfüggőség váltotta fel. Sokszor hajszálon múlt az élete, visszatérései közül a The King of Rock and Roll című, 1971-ben kiadott albuma igazi gyöngyszem.

Nyolcvankét éves koráig tevékeny maradt, végül tiszteletesnek állt. Nem tudni, milyen körben lesz a temetése, de ha nem egy világjárvány sújtana minket, a bársonnyal letakart koporsót a Rolling Stones tagjai, Paul McCartney és Ringo Starr, Tom Jones és Elton John, Bob Dylan és Patti Smith, John Fogerty és Lenny Kravitz emelnék le. A milliók gyászához nem fér kétség. / Mészáros Márton