Elment a legendás tanítónő
„A szakérettségit megúsztam, tizenhét évesen már a főiskolán találtam magam. Öt osztály indult, kilencvenöt hallgatóval. Tizenhárman végeztünk, köztük Kállay Ilona, Schubert Éva, Zolnay Zsuzsi, a drága Horváth Jóska, aki »Vazs« megyei gyerek volt (zsédenyi születésű), tíz évvel volt idősebb nálam, ezért úgy érezte, hogy miután parasztlány vagyok, ő meg parasztfiú, vigyáznia kell rám. Nagyon szerettük egymást. Néha úgy lekapott a tíz körmömről, mint annak a rendje. Én ugyanis késős vagyok, mindenhonnan elkések. Nem sokat, de olyan öt-tíz percet. Így vagyok beállítva. Amikor a Vígszínházhoz kerültem (1964-től 1990-ig volt a szakmai otthona a legendás teátrum – SzP), az első próbáról elkéstem. Várkonyi Zoltán nem is hagyta szó nélkül: »Ide figyelj! Azt nem lehet, hogy te tíz percet késel!« Mire én: »Sajnálom, de én erről nem tehetek. Ha reggel hatkor felkelek, én akkor is elkések.« Rengeteg bajom van ebből, hogy mindig az utolsó pillanatban… Mondjuk, indulnom kell nyolckor, mert kilencre a szinkronban kell lennem. Készen vagyok negyed nyolckor, és akkor azt mondom, hogy jaj, még ezt megcsinálom, és csinálom, csinálom, ránézek az órámra, és nyolc óra tíz perc van. Szóval egyszerűen nincs időérzékem. És ezen, semmi nem segít. Kinek a legkellemetlenebb? Nekem természetesen. Borzasztó.”
A főiskolai első félév után még rezgett az a bizonyos léc. Selypített, meg hadart is. Logopédushoz járt, napi egy-másfél órát vasszorgalommal gyakorolt. Sokat olvasott hangosan.
„Amikor már a szerep is az enyém, megvannak a szöveg alatti gondolatok, érzelmek, amikor már minden kezd helyreállni bennem, akkor volt beszédhiba, nincs beszédhiba. Csak akkor, például most is, amikor ilyen lazán beszélgetek…”
A rendkívül művelt, intelligens Apáthi Imre tanár úrral nem jutottak dűlőre egy jelenet próbálásakor, amikor is benyitott az osztályterembe Gellért Endre főtanszakvezető.
„Azzal kezdte, »Na, kis Földi, szedjük csak szét ezt a szerepet!« Mindössze vagy tíz mondatot mondott, de az olyan volt, mint mikor az ember a sötét erdőben kap egy lámpát. Elment, rögtön újravettük az egészet, s Apáthi megjegyezte: »No, magának ez kellett!« Attól kezdve szárnyakat kaptam.”
Végzősként, 1955-ben Győrbe szerződött, ahol Földes Gábor volt a főrendező, aki 1958-ban mártírhalált halt. Ártatlanul végezték ki. Terike Szegeden folytatta a pályát, Komor István rendező hívta a Tisza-parti teátrum társulatába. Amikor június elején jelentkezett, Vaszy Viktor igazgató már nyaralt, történetesen a Mátrában. „Nem tudom, hogy csináltam, esküszöm az életemre, nem voltam én ilyen rámenős, de fogtam magam, és elutaztam hozzá. Bekopogtam az üdülői szobájába, ahol a feleségével éppen olvasgattak. Kiböktem: azért jöttem, mert szeretnék a szegedi színház tagja lenni. Rám nézett, annyira meglepődött, hogy csuda. Persze magamat is megleptem magammal… »Jó. Akkor írjak egy papírt?« – kérdezte. Mire én: »Tessék szíves lenni inkább telefonálni!« Egy hétre rá megkötöttük a szerződést Szegeden.”
Féltucatnyi esztendőt töltött ott. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában a címszerep megformálásával vált országosan ismertté, az előadást fölvette és közvetítette az akkor még közszolgálati televízió. „Megyek be a színházba, s kérdezi a portásnő, hogy bőröndöt hoztam-e. »Ilonkám, miféle bőröndöt?« – kérdeztem vissza. Kiderült, hogy két postazsáknyi levelet kaptam. Úgy, ahogy volt, az egészet vittem haza, anyám nagy örömére. Elolvasta, szortírozta őket. Nem vagyok nagy gyűjtő típus, de talán pár darab még ma is megvan.”
Várkonyi Zoltán, a budapesti Vígszínház igazgatója üzent neki, hogy ha úgy gondolja, akkor keresse meg. Két évre rá, 1964-ben, gondolta úgy. Budapesten élő párja mágnesként vonzotta magához, és unszolta, vegye már föl végre azt a fránya telefonkagylót, és jelentkezzen Várkonyinál. „Ott állt mellettem, amíg megbeszéltem Várkonyival a találkozót.”
Híres-neves művészekből állt a Víg társulata: Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Bánki Zsuzsa, Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Pálos György, Darvas Iván, Somogyvári Rudolf, Latinovits Zoltán, Tomanek Nándor…
„Amíg Várkonyi élt, az a színház olyan volt, hogy a máshol dolgozó kollégák mindig azt mondták: »De jó nektek!« És tényleg az volt. Várkonyi fantasztikus színházi ember volt. Minden tőle függött, de sohasem lehetett nála jogtalan előnyökhöz jutni. Lehetett neki udvarolni, szépeket mondani, de nem járt érte semmiféle viszonzás. És ettől az egész társulat önmaga lett. Nem volt ott furkálódás. Olyan hangulat teremtődött, amilyennek bármilyen közösségben lennie kellene ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát a bőrében. Ott nem voltunk rosszkedvűek, alig vártuk, hogy bent legyünk a színházban. Boldogok voltunk, pedig dolgoztunk reggeltől estig. Szinkronizáltam, rádióztam, másik színházban is játszottam. Mégis vártuk, hogy este legyen. Mindenki szerette, vagy legalábbis tisztelte a másikat valamilyen fokon.” / Szenkovits Péter
