Amikor betelik a pohár

A második világháború végén, 1944-ben játszódik A pásztor. Miért pont akkor?

Engem mindig az érdekelt, hogy az emberek, akiket egy adott helyzetbe belekényszerítenek, miként viselkednek. Szerintem mindenkinek van egyféle arca, ami az életében tükröződik. De amikor külső, nagy dolgok, események történnek, akkor azokra hogyan reagál? A második világháború mint téma számomra azért is jelentős, mert történelmileg a jelenkorhoz legközelebb eső – minek is nevezzem, borzalom, tragédia? – esemény, amely az egész emberiséget próbára tette. Ott megmutatkozott az emberiség valódi arca, és az, hogy kik is vagyunk valójában. A pásztor igazából ugyanennek a gondolatnak valahol a leegyszerűsítése vagy az áthallása. Van egy idős, egyedül élő ember, aki igazából túl van mindenen, az életét úgymond végigélte, bizonyított, és már csak azért létezik a világban, mert még nem halt meg. S aztán egy sima hétköznapi reggelen olyan eseménybe keveredik, amikor ő dönthet arról, hogy vagy nem csinál semmit és hazamegy, vagy részesévé válik valaminek: kockára teszi az életét azért, hogy megpróbáljon másokon segíteni. Ez nem először fordul elő vele. Egyrészt megpróbál megmenteni egy meggyalázott, megsebzett zsidó lányt, miközben már bújtat otthon másokat is: a pajtájában egy nagyapát az unokájával, amiről a néző csak később szerez tudomást. Az egész filmben van választása. Szerettem volna úgy felépíteni a történetet, hogy szinte végig megadjam a főhősnek az esélyt arra, hogy bármikor kiléphessen. Nincs olyan helyzet, amelyben ne dönthetne másképp. Például úgy, hogy az a saját érdekei szempontjából jobb legyen.

Viszont az egyik legdrámaibb, legtragikusabb, legmegrázóbb pillanatban (ezt most ne meséljük el a leendő nézőknek!) nem tesz semmit, pedig szerintem tehetne…

Úgy gondolom, hogy vannak olyan helyzetek, amelyek mindnyájunkat sokkolnak, lehetünk bármennyire is különbözők, sokat látottak, erősek vagy bölcsek, egyszer mindenkinél betelik a pohár. És az, hogy mondjuk, végig kell nézni „az első sorból” a barbár kegyetlenséget, szinte mindenkire bénító hatással van. A pásztornak ott az az egy perc üressége, amikor nem aktív résztvevője a történetnek. Mert hiába látott már annyi tragédiát, élt át annyi fájdalmat és rettenetet, hiába járta meg az első világháborút, az emberi kegyetlenség sajnos végtelenül kreatív és határtalan. És az mindenkinek sok(k). De ez az én nézőpontom. Az volt a vízióm, a karakterben azt tartottam fontosnak, hogy legyen egy ilyen mozzanat, amely őt is megbénítja. Egészen addig aktívan vesz részt az egészben, és mindent a lehető legjobban tesz, de van egy pillanat, egy szünet.

A lányáról annyit tudunk meg a filmben, hogy félreértés során lelőtték.

Általában úgy szoktam filmeket készíteni, vagy úgy szerzek rájuk pénzt, hogy a „rendes” sztorit megelőzően forgatok egy pár perces anyagot, amely körülbelül köthető a filmhez. A színészek általában nem is ugyanazok. Így volt ez A pincénél meg A pásztornál is. Azt szoktam mutogatni, meg a forgatókönyvet, és így házalgatok, gyűjtök támogatókat. Filmtervek esetében egy mozgóképes anyag többet mond ezer szónál. És ebben az esetben ez a videó nagyjából arról szólt, hogy mi történt a lányával. Abban a kis szeletkében egy ugyanolyan átlagos reggelen, mint a nagyfilmben, boldognak, idillinek indul a pásztor meg a lány napja. Már csak ketten maradtak, mert a szülésben meghalt az édesanya. A lány hátramegy a ház végébe teregetni, és ebbe a napi rutinba érkezik két katona, akik egy zsidó embert üldöznek a birtokon keresztül. Kereszttűzbe kerül a lány, eltalálja egy lövés. Jogos a pásztor haragja, hiszen a lányát, ártatlanul, mégis csak a katonák lőtték le!

Csakhogy mindezt a néző valójában soha nem tud(hat)ja meg.

Szeretek sok mindent a néző fantáziájára bízni. Az ugyanis sokkal gazdagabb tud lenni, mintsem gondolnánk. Mindenki bele tudja magát vinni a történetbe, és azáltal, hogy adott egy tragédia, de nincs szájbarágósan kibontva, mindenkinek a saját személyes tragédiáiból és fájdalmaiból következően van valami áthallása, amit hozzáad a katarzishoz. Nem szeretem korlátozni a nézőt. A színészeket sem, meg a többi, alkotóként részt vevő társamat sem. Miért akarnék korlátozni például egy zeneszerzőt? Elmondom neki, hogy körülbelül hová szeretnék zenét, meg nagyjából milyet, de a többi az ő dolga. Ő is belerakja saját magát a történetbe. Majdnem mindig pontosan tudom, hogy mit akarok, de fontos, hogy a többiek is hozzáadjanak a filmhez. És ugyanígy vagyok a színészekkel is. Szerintem ahány színész, annyiféleképpen tud eljátszani egy szerepet, ha nincs az első mozzanattól az utolsóig minden papírra vetve. Ezért fontos a színészválasztás is.

A pince és A pásztor is külföldi közösségi finanszírozásból készült. Ez alatt mit kell értenünk?

Valóban külföldről kapom a pénzt mind a mai napig. Kint az embereknek van egy olyan jó szokásuk, hogy szeretnek adni. Valahogy ott a teremtést, az alkotást támogatják, ha nem is milliókkal. Először nagyon nehéz volt, csak félig sikerült, hiszen akkor én is új voltam ebben az egészben, senkit nem ismertem. De mégiscsak meg-megérkeztek azok az emberek, akik nekiálltak segíteni. És nem akarom elkiabálni, de ez most már szinte százszázalékos biztonsággal működik. Nem nagy pénzekről beszélünk, de a lényeg az, hogy mindig tudok annyi támogatást szerezni, amennyi kell. Számomra ez teljesen nonprofit, sőt, ezekbe a projektekbe még én rakok bele a saját pénzemből, amelyet más filmes munkákból vagy reklámokból szedegetek össze. De az a csodálatos, hogy vadidegen emberek tulajdonképpen az én sorsomat segítik. És nagyszerű ismeretségekre lehet szert tenni. Az egyik legnagyobb támogatóm tavaly eljött a feleségével Budapestre az Egyesült Államokból, fölhívtak telefonon, hogy találkozzunk, töltsünk együtt egy napot. Remek volt. Ezekre az emberekre ismeretlenül is mindig lehet számítani. Az, hogy ilyen kevés pénzből tudok filmeket csinálni, nekik köszönhető. Bennük is lobog az alkotás szeretete, a teremtés igénye, és ezt velem akarják megélni.

És ez, gondolom, egyfajta vonzerő is.

Nagyon szívesen csatlakoznak hozzánk új emberek, mert – és ez ne tűnjön szerénytelenségnek – a nevem garancia arra, hogy ha valamit kitalálok, azt meg is valósítom. Nyolc-kilenc évig kerestem producereket, ez ígért ennyit, az amannyit, ez lesz, az lesz, aztán a végén nem lett semmi. Ezért döntöttem úgy, hogy a magam lábára állok.

Meg szokták kérdezni, amikor a díjakról faggatják, hogy miért olyan szűkszavú?

Én tényleg ilyen vagyok. Ha arról van szó, hogy valaki rendező, producer, színész, vagy a csuda tudja, micsoda, akkor – tisztelet a kivételnek! – valakiknek érzik magukat. Hála istennek, nem ilyen vagyok, tudok kérni, tudok alázattal fordulni emberek felé.

Várhatóan a nyár végén kezdi el forgatni harmadik játékfilmjét. Abban mi lesz a fontos?

Minden filmemben más a fontos. Egyszer Tarr Béla mondta, hogy már forgatott a halálról, az életről, a szerelemről, és azért nem készít már filmet, mert miről beszéljen még. Én is igyekszem mindig más dolgokat boncolgatni, de hogy külső ráhatásra, drámákba-tragédiákba keveredve ki hogyan viselkedik, vagy ki mivé válik, ki is ő valójában, az mindig érdekel. Ettől függetlenül minden filmnek más a mondanivalója, de „a nálam” az mindig benne van. / Szenkovits Péter