Szentpéteri Nagy Richard: A változás ünneplése
A parlamentáris rendszer őshazájában, az Egyesült Királyságban a békés hatalomváltásnak egy tulajdonképpen kegyetlen formája alakult ki. Ha a kormányzó párt elveszíti a választásokat (vagyis az új alsóházban nem lesz képes többségi támogatást szerezni), a miniszterelnök azonmód felkeresi az uralkodót, benyújtja a lemondását, és néhány perc múlva már a tévén keresztül nézheti, amint a választásokon győztes párt vezére a miniszterelnöki kinevezéséért járul a királynőhöz. Jó néhány parlamentáris rendszerű ország – mindenekelőtt azok, amelyek Westminsterről vették a mintát – hasonló eljárást követ a kormányváltáskor.
E sajátos gyakorlat a szó legszorosabb értelmében véve is gyors, hatékony, érzelemmentes és durván gyakorlatias, egészen odáig menően, hogy amíg a leköszönő miniszterelnök a koronás államfőnél jár, a bútorszállítók már ki is hordták a holmiját a Downing Street 10-ből, és a kamion már elő is állt, amelyből az új kormányfő (esetleg népes) családjának bútorait berakodják. A teljes folyamat – mindent összevetve is – ennél rövidebb nem lehet. Írd és mondd, az egész processzus néhány órát vesz igénybe, attól számítva, hogy a választási eredmények első adatait bemondja a BBC a választás éjszakáján, és mire a Big Ben elüti a delet, az új miniszterelnök autója rendszerint már elhagyta a Buckingham-palota udvarát, és a kapuőrök már neki szalutálnak, mert ő az új kormányfő. (Az ezt követő napok lázas telefonálásokkal, egyeztetésekkel és felkérésekkel zajlanak, de az első hétvége után már feláll az új kormány, és hamarosan a parlamentet is összehívják.)
Ezzel szemben a prezidenciális rendszer őshazájában, az Egyesült Államokban a hatalomváltásnak egy humánusabb, elhúzódó, hosszadalmas metódusa dívik, amelyben minden lépés lassan, komótosan, körültekintőn és már-már – türelmetlenségre is okot adóan – unalmasan zajlik. Az új elnököt november elején választják meg, de csak a következő év januárjának végén foglalja el a hivatalát, és jó eséllyel előfordulhat, hogy addig be se teszi a lábát a Fehér házba. A választás és a beiktatás közötti hosszú hetekben általában felkészül, vár, kinevezéseket egyeztet, előkészít, nyilatkozgat és tervez, vagyis valójában bizonyos fokig rápihen a majdani nehéz napokra (közben persze összeül az elektori testület, amely a végeredményről dönt).
A leköszönő elnök ez idő alatt jó esetben – némileg ugyancsak tehetetlenül – elvarrja a szálakat, lezárja vezetői életművét, ellátogat még ide-oda, ahová szükségét érzi, előkészíti az átadás-átvétel processzusát, letisztítja az íróasztalát, vagy összehajtogatja a függönyt és a terítőt, hogy magával vigye a magánéletébe. Sem a távozó, sem az új elnöknek nincs sok dolga már, legfeljebb a várakozás – a világgal együtt –, mert van mire. És jól van ez így.
Akkor van baj, ha a dolgok nem így történnek. Ha akad olyan fontos ügy, amelyre figyelni kell. Ha a gonosz erők kihasználják az interregnumot. Vagy válság alakul ki a világban valahol, ha nem éppen odahaza. Vagy egészségügyi szükséghelyzet van. Vagy nem egyértelműek a választási eredmények.
Ez utóbbi esetben ugyanakkor ugyancsak nemigen történik semmi különös. Van idő arra, hogy a választási szervek, a bíróságok (akár a legfelső bíróság) döntéseket hozzanak, a kételyeket eloszlassák, a kedélyeket megnyugtassák. Ha minden békésen és rendben megy.
Valóban: ha béke lesz és egészség, most sem lesz másként, mint máskor volt. Január 20-án Joe Bident beiktatják az Egyesült Államok negyvenhatodik elnökévé, akármit tesz is addig és azután Donald Trump. Az ő személyéből és munkájából történelem lesz, és örökség, amellyel meg kell küzdeni, hagyomány, amelyet meg kell haladni, nehéz teher, amelyet az ország idővel talán levet magáról. Sok mindennek kell még történnie ahhoz, hogy a nemzet felocsúdjon az elmúlt négy év rémálmából. De a kártyát mostantól már nem Trumpnak osztják.
Az aduász (The Trump Card) most Bidennél van, a világnak pedig akad izgulnivalója, hogy az új elnök bírja majd a terhet. Mindenesetre – idős kora ellenére – az idő neki dolgozik. A változás szele érezhetően lengedez, már-már fú, és ha hinni lehet a híreknek, nagyon más politika fog következni hazánkkal szemben is. Van remény arra, hogy jobb közélet jövend.
Jelen pillanatban a jelek szerint csak egyetlen, kínos, feszengő, kellemetlen problémával kell megküzdeni: a búcsúzó elnök elhúzódó búcsújával. Tudvalevő, hogy minden korszak végén ott hervad még a régi világ virága, de esetünkben már-már rothadásról kell beszélnünk. A posztjához vehemensen ragaszkodó különös személyiség erős karakterében az elmúlás, a befejezés, a vég zsánere bujkál, megjelenéséből szinte árad a múlt levegője, az a szánalmas érzet, hogy ő már nem tényező, nem fontos, nem érdekes ember, szavai, tettei, gesztusai nem relevánsak, mert az ő korszaka immár a végét járja.
Pár hete még nem így látszott, de az érdekesség varázsa egyszer és mindenkorra elmúlt. Talán nem is hittük volna, hogy milyen gyorsan érkezik a változás. Akármilyen lassú is a tervezett átmenet.
E hónapok mindenesetre a várakozáséi. A hatalomátvételnek mindenütt rendelt ideje van, és a türelmes felkészülés idején Magyarország is kimódolhatja, miként fogja majd fogadni a mindenképpen újként jelentkező világpolitikai korszakot. A sikeres alkotmányos demokráciák reménybeli reneszánszát.
