Petőfi-minimum
Temetjük Petőfit. Jó, persze, ez még nem a rendes Petőfi, ez csak egy afféle instant meg amorf Petőfi, bizonyos (mondjuk úgy, tudományos) szögből inkább egy öregasszonynak látszik, viszont más, mértékadó szögekből meg nem. Vagyis igen. A Morvai úr, a kazánkirály ugyanis meg van győződve arról, hogy ő, vagyis az őáltala gründolt és honorált kutatóexpedíció annak idején valóban a Petőfi Sándor hamvait találta meg, és ettől a hitétől semmi és senki el nem tántoríthatja.
Akinek a legkisebb kétsége adódik, aki csak a legenyhébb bizonytalanságának ad hangot (ilyenek pedig, valljuk be, számosan vannak, matematikailag hozzájuk tartozik a világ magyarságának kilencvenkilenc százaléka, ahogy a tudományos élet túlnyomó többsége is), az megnézheti magát: azt a megamorvok nem tekintik többé igaz magyarnak, azok számára nem létezik többé sem ő, sem a véleménye.
A Morvai úr Szent Györgyként küzd évtizedek óta a saját Petőfijéért: ha az értetlen, gonosz világ ezerszer is rámutat arra, hogy az általa fellelt csont semmiképpen sem lehet a Nemzeti dal lánglelkű költőjének maradványa, ő ezeregyedszer is nekilát, hogy halomra szeletelje a kételkedők sárkányhadát, és bebizonyítsa, hogy igenis a Petőfi Sándor csontjai kerültek az ő kizárólagos tulajdonába.
Most például bravúros DNS-vizsgálatokkal rukkolt elő, a nagyközönség legnagyobb ámulatára. A Megamorv Petőfi-bizottság pénzt, időt és ellenfelet nem kímélve felkutatta Hrúz Mária ma élő rokonait (ő volt Petőfi Sándor édesanyja, mondom azoknak, akik nem emelt szintű érettségiben gondolkoznak), közjegyzői közreműködéssel vérmintát vett tőlük, majd a bizonyítékokat (a vért és a csontokat) egy méltán ismeretlen kínai professzor elé tárta. A professzor pedig, mint a tájékoztatóból kiderült, kilencvenkilencegész-kilencvenkilenc százalékban bizonyítottnak látja, hogy vér és csont márpedig rokonok.
Ilyen pofon egyszerű az egész. Morvai úr pedig fütyül a kétkedőkre, gáncsoskodókra, fütyül a kontrollvizsgálatokra vonatkozó keresztkérdésekre: Morvai úr a maga részéről lezárta az ügyet, ami őt illeti, a Petőfi meg van találva, és ha már meg van találva, akkor el is lesz temetve. Ha tetszik, ha nem.
Ebben őt senki meg nem akadályozhatja.
Igaz, felmerültek bizonyos nehézségek, az állami szervek, mint mindig, most is csak akadékoskodtak, ahelyett, hogy kötésig beleálltak volna ebbe a dologba. Pedig mi volna erősebb kapocs ennek a nemzetnek a Petőfi temetésénél? Mi fogná össze jobban a magyarság széthullott kévéjét, mint hogy nemzeti költőjét végre hazai földben tudhassa? Akkor meg mi végre a sok de meg hanem?
Odáig jutottunk mi, magyarok, hogy még egy Petőfi-minimumban sem tudunk megegyezni. Most a Morvai úr eltemeti a maga (meg a Patrubány úr) Petőfijét, lesz szavalat meg beszéd, négy egyházi búcsúztató és vállon vitt koporsó, lesz sírhely a Fiumei úti sírkertben, igaz, más névre vásárolva, de hát aki akarja, mostantól tudhatja, hogy a Petőfi Sándor nyugszik ott. Végre is demokrácia van vagy mi, ha valaki a tisztességesen megkeresett pénzéből Petőfit akar temetni, temetheti, csak arra vigyázzon, hogy ne zavarja vele a közösségi közlekedést. Most a Morvai úr helyezi végső nyugalomra a maga Petőfijét, de nyilván lesznek majd, akik ebbe nem szívesen nyugszanak bele, előbb-utóbb megkeresik a saját Petőfijüket, és eltemetik illendően. Rövidesen lesz egy egész Petőfi-parcella a Fiumeiben, lesz egy jobboldali meg egy baloldali Petőfi, lesz szélsőséges és lesz ifjúsági Petőfi is, mindenkinek meglesz a maga betevő Petőfije. Január elsején egymás sarkába hágnak majd a koszorúzó brigádok, az egész sírkertet beteríti a Talpra magyar.
Szép is lesz az.
