Starhawk: Kössük fel az űrkalandor nadrágot!

A Lightbox Interactive apait-anyait beleadott, hogy egy olyan hibrid játékot alkosson meg, amely egyaránt lepipálja a Xbox Halo sorozatát, ugyanakkor van benne klasszikus TPS rész, Command & Conqueres bázisépítés, vérprofi multiplayer, epikus sztori, macho és mégis szimpi főszereplő, űrharc, és még sokféle egyéb nyalánkság is. Ugyanakkor a Starhawk mégis elbukott, bár közel járt hozzá, hogy igazi klasszikussá váljon.

A játék főszereplője, Emmett Graves mondjuk nem az a fazon, akinél mindenki azt találgatja, hogy milyen lehet a feje a sisak mögött, mint Master Chiefnél, vagy nem is olyan karizmatikus, tragikus figura, mint Max Payne, de azért szimpatikus arc. A bariton hangú, fekete kalandor és zsoldoskatona férfi sztoriját stílusos képregényszerű átvezetőkből ismerhetjük meg, amelyek remek kontrasztban vannak a játék sci-fi akciójátékos grafikájával. A világos, sivatagos helyszínek kicsit a Csillagkapu vizuális világát idézik, bár az apokaliptikus univerzum némileg a Mad Max univerzumra is emlékeztet. Szóval van itt minden, mi szem szájnak ingere, a sztori mégis érdektelen, uncsi, semmit mondó. Sajnos a készítők előtt nem az a szempont lebegett, hogy elmeséljenek nekünk egy fordulatos, izgalmas, sztorit, hanem hogy gyorsan ledaráljuk a szinglit a multiplayer előtt. Mutáns embereket, és űrlényeket kell kipucolnunk, akik az emberiség vesztére törnek – vagy inkább a mi álmatlanságra próbálnak megoldást találni. A szinglinek azonban talán nem is az álmosítóan unalmas sztori a legnagyobb hibája, hanem az, hogy nem más, mint egy oktatópálya a multi részhez.

A játék leglényegesebb újítása az épületek felhúzása, amely a klasszikus RTS-ekhez hasonlatos. A háromszög gomb lenyomásával egyre több épülettípus között választhatunk, amelyekkel a bázisunkat védhetjük, fejleszthetjük. A falakkal és lecövekelt géppuskák kombinációjával remekül védekezhetünk az idegen lények ostroma ellen. Aki komolyabban gondolja a defenzív harcstílust, az akár igazi kínai falat is kiépíthet a magasban lévő géppuskafészkekkel. Nincs is annál nagyobb élvezet, mint azt figyelni, ahogy az ellenség tömegesen megtorpan a falak akadálya miatt, miközben hamburgert gyártanak belőle a géppuskák. Persze az igazán hatékony védekezéshez nem ártanak a tornyok, és raktárépületek sem, amelyek okos telepítésével nagyszerűen fel tudjuk venni a harcot a tömegesen ránk támadó szörnyekkel, vagy multiban az ellenséges játékosokkal.

Az égből aláhulló épületek egyikével különféle járműveket is lehet gyártani, melyekbe azonnal belepattanhatunk Emmettel. Az egyik ilyen a villámgyors, lebegő motor, amely leginkább a sebesség megszállottjainak lesz a kedvence, de az sem utolsó, ahogy elgázoljuk vele az ellent. Aztán ott van a háromfős dzsip, amelyben egy toronyba ülve oszthatjuk az áldást, a nagy tankkal pedig a hagyományos ágyú és géppuskalöveggel gyárthatunk darált húst az ellenségből. Vicces még a jetpack, mellyel egy rövid időre a levegőben is repkedhetünk, azonban az „egek urai” a címben is szereplő sólymok. Az elegáns sólymokkal való szárnyalás hatalmas élvezet és a tömérdek felszedhető fegyverrel szép pusztítást is vihetünk velük végbe. Hab a tortán, hogy egyetlen gombnyomással még mech robottá is át tudjuk változtatni a sólymokat, amellyel széttaposhatjuk a földi ellenséget, miközben a légi fegyvereink továbbra is rendelkezésünkre állnak.

A Starhawk ötórás hadjárata tulajdonképpen nem szolgál másra, minthogy ezt a sok játékszert kipróbáljuk, bár az alapszintű épületek sokkal többet szerepelnek benne, mint a multira jellemző összetettebbek. Mindegyik szinten olyan épületeket kapunk, amelyek az adott küldetéstípusokhoz passzolnak, így a feladatunk leginkább abban merül ki, hogy hova helyezzük el az épületeket, nem abban, hogy melyeket válasszunk ki. A szingli egyébként abba a hamis elégedettségbe is ringat, hogy mekkora spílerek vagyunk, amíg bele nem merülünk a multiplayerbe, amely szembesít azzal a ténnyel, hogy amit addig megtanultunk, az mennyire keveset ér. Nem csak arról van szó, hogy az emberi IQ-val irányított egységek sokkal gyorsabbak és okosabbak, mintha az MI ellen játszanánk – ezt már megszokhattuk más játékok multirészében. Az igazi gond az, hogy az épületek és járművek közel sem olyan hatékonyak, és nem úgy működnek, mint ahogy azt a szingliben megtanultuk. A falakat például játszi könnyedséggel lehet megkerülni, vagy lerombolni, a rajtuk lévő géppuskafészkek pedig messze nem olyan hatékonyak, mint amikor a hadjárat idegen lényei ellen vetjük be őket. A sólymok gyakran sokkal sebezhetőbbek, vagy épphogy gyilkosabb erőt képviselnek, mint amit megszokhattunk, de az egyjátékos mód játékélményét a multi sohasem tükrözi. Olyan érzésünk van, mintha a szingli rész szándékosan félrevezetett volna és ez kellemetlen pofon lehet a kezdő multisok számára.

Sokat segít azért az egymás közti kommunikáció, feltéve, ha neked és társaidnak is van headsetje, vagy split screen módban játszol a haveroddal, aki melletted ül. Itt nem lehet parancsokat kiadni, vagy waypointokat megadni, egyes egyedül a kommunikációra kell hagyatkoznod. Társak nélkül olyan érzésed lesz, mint amikor a zöldfülű újonc a katonai iskolából megérkezik a valódi harcmezőre. Persze egyedül is megtanulhatjuk a multi csínját-bínját, de jó párszor a fűbe (vagy a bolygófelszínen lévő sivatagok homokjába) fogunk előtte harapni.

Amikor azonban kitanulod a Starhawk multis trükkjeit, már sokkal jobban bele tudod élni magad a játékba. A harcmezőkön hatalmas élet zajlik, ahogy újabb és újabb frontok nyílnak meg, ahogy a játékosok kitapasztalják a lehetőségeket. A támadás és védekezés állandó taktikái sokkal többféle stratégiát kínálnak, mint ahogy azt más multis játékokban megszokhattuk. Ahhoz, hogy egy területet irányítsunk, vagy megszerezzünk, tömérdek metódust kipróbálhatunk és a Starhawk pörgős, darálós, de ugyanakkor mégis intelligens játékélménye ehhez kiváló lehetőségeket biztosít. Nincs más hátra, minthogy felkössük az űrkalandor nadrágot és kipucoljuk az ellenséges tömegeket a galaxisból!

Herpai Gergely
(BadSector)